Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)
HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA
Majd vesszővázat böködtek az alapba, körös-körül befonva és a kívánt formára igazítva. így jött létre a felső rész. Végül sárral vastagon be tapasztották és 2—3 napi gyenge tüzeléssel kiégették. Nyílása, azaz szája vrata, vraca, vusne, vusnice különféle alakú, de mindig akkora volt, hogy a kenyér és a kerek cseréptepsik kényelmesen beférjenek rajta. Előtte kb. 50 cm széles tűzpadka, kamen, komén volt, mely néha magasabb katlanhelyben végződött. Ez alatt is volt tüzelőtér, itt is lehetett főzni. A kemencepadka néha oldalt, egészen a falig folytatódott, esetleg karéjban övezte az építményt. Edényeket, fát tartottak rajta. Az első szobával szomszédos fal mentén húzódott egy másfél—két méter hasszú, mintegy 60 cm széles és 50 cm magas tüzelőpadka, mely télen a szobai szemeskályha, kahla, pec z kahlame befűtésére, egyúttal pedig főzésre szolgált. A tüzelőberendezés legbecsesebb tartozéka a szoba szemeskályhája volt, melyet hajdan szükségszerűen a füstöskonyhával közös fal szobai oldalához tapasztottak. Csempéit, a többnyire zöld színű, tányéros vagy táblás szemeket mindig fazekas-, ill. kályhásmestertől vásárolták, s falubeli mesterrel rakatták össze. Alja szögletes volt. Vállmagasságban került rá a hengeres felsőrész, melyet keskeny, csipkézett szélű csempékből alkotott szegély fejezett be. Módos gazdánál a tetejét tyúkot vagy kakast formázó kályhapúp fedte. A szemeskályhának ill. az újabb vasplatnis tűzhelynek a nagysága és cifrázata biztosan utalt a tulajdonos vagyoni helyzetére. A cserépkályhák nagyjából olyanok voltak, mint Dél-Zalában másutt is, csak talán kisebbek amazoknál. A kályhaszemek illesztésénél a sározást élénk kék festékkel színezték. A szegény családoknak nem telt szemeskályhára. Ők már a múlt század végén is vasplatnis takaréktűzhelyet tettek szobájukba, mely főzésre és melegítésre egyaránt szolgált. Füstjét kürt vezette a konyhába, ahol szétoszlott. A tömésház térhódítása és építési módja. A favázas szerkezetű házak mellett vidékünkön 1900 körül már tömésházból, nabita hiza volt a legtöbb. Elsősorban Tótszerdahelyen, Murakeresztúron, de a legfőképp Fityeházon, ahol az összeírt házak több, mint 80 (J o-a volt vályog-, illetve sárfalú, sirovi cigel:' ,i<: ' A vályogtéglát házilag készítették kevert sárga és barna agyagból, üovica és rámákban, skatula, sketula formázták. Az ily módon falazott házak száma falvainkban 1945-ig csaknem mindenütt csökkent, mert az új építkezésekhez általában már téglát használtak. Csak a húszas években osztott OFB házhelyeken valamint a felszabadulást követő építkezések során nőtt meg ismét a számuk. Bajcsán pl. 2-ről 48-ra, Semjénházán 0-ról 56-ra, mivel az újgazdák s a volt cselédek a háború utáni nehéz években nem tudták a téglát megvásárolni. Alapjuk a felszabadulást A 27. táblázat — sajnos — közös rovatban tárgyalja a vályog- és sárfalú épületeket. Vidékünkön a vályogot ritkán — főleg Fityeházon — alkalmazták, de ott is jobbára csak az épületek tűzfalához. A ház többi része tömésfalu volt. Módosabb családok építkeztek vályogból Totsterdahelyen is.
