Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)

A ZALA MEGYEI HORVÁTOK TÖRTÉNETE

Hogy Dél-Zalában és szinte az egész Dél-Dunántúlon milyen nagyméretű népességvándorlás zajlott le, azt a különféle XVIII. századi összeírások bizonyítják.

1

'

1 1745 és 1826 között pl. 762 személy kérte felvételét a közeli mezőváros, Kanizsa polgárai közé, ám közülük csak 267 volt helybeli születésű, a többi másutt, látta meg a napvilágot. (35 muraközi, 70 egyéb zalai, 73 ausztriai, 63 horvátországi, stb. volt. 83 születési helyét pedig nem jelölték.)

13 A horvátok letelepedését elősegítette a bécsi udvar is, mely a Rákócziszabadságharc után ferde szemmel nézett a rebellis magyarokra, s azon volt. hogy a donációkkal gazdagított, gyakran idegen származású, de feltétlenül császárhű földesurak az osztrák örökös tartományokból valamint Német- és Horvátországból hozzanak telepeseket. így Tótszentmárton 1718-ban Budor Miklós, majd a XVIII. sz. derekán királyi adomány folytán a Várasd környéki Bedekovich család földesurasága alá került. Tótszerdahely és Molnári pedig a szintén horvát Zajgár Györgyé lett. Az új birtokosok valószínűleg magukkal hozták kedvelt jobbágyaik egy részét, horvát kisnemesek letelepedéséről azonban nincs tudomásunk. Az allódiális, azaz majorsági gazdálkodás fellendülésével a XVIII. század derekán a parasztság sorsa — így horvátjainké is — ismét nehezebb lett. Az osztrák örökösödési és hétéves háború következtében ugyanis megnőtt a kereslet főként a gabona, a bor és a gyapjú iránt, ami a földesurakat a majorságok kiszélesítésére ösztönözte. Ez tagosítással, a telki földek megcsonkításával, az írtások elvételével, s a robot ugrásszerű emelésével járt együtt. Az állami és katonai terhek (contributio, portio, forspont) mértéktelen növekedése, valamint a fokozódó földesúri kizsákmányolás a parasztság elkeseredését vonta maga után, s a század közepén az ország legkülönbözőbb részein lobbantak fel jobbágyfelkelések, így 1765 66-ban Somogy, Zala és Vas megyek területén is, ahol talán a legfejlettebb volt a földesúri árutermelés. Az Eszterházyak. gróf Fekete, a Batthyányak és az Inkeyek jobbágyai egymással kapcsolatot teremtve egységesen tiltakoztak a megyénél és a királynőnél terheik emelése, az irtásföldek, irtásrétek és legelők, valamint haszonvételeik megnyirbálása ellen, megtagadták a robotot, szembeszálltak az úriszék és a megyei törvényszék határozataival, stb. A zalai jobbágyok panaszos kórusából a horvát parasztok jajongása sem hiányzik. Keserű beadványok özönében olvashatunk sérelmeikről — tűrhetetlen robot, embertelen bánásmód, egyre feljebb srófolt szolgáltatások —, s védelmet kérnek a méltánytalanságok ellen. Mária Terézia úrbéri rendelete 1767-ben egységesítette — egyben 1848-ig állandósította is — a vidékenként addig nagy különbségeket mutató jobbágyviszonyokat. A jószándékú — bár elsősorban az állam érdekeit szolgáló —- úrbérrendezés azonban sok helyütt inkább súlyosbította a jobbágyság terheit, mert a földesurak ezután ott is bevezették a kilencedet és az 52 igás, ill. 104 nap gyalogrobotot, ahol az korábban nem volt szokásos. 14 Példaként a 15, 17, 19, 21, 23 és 25. táblákon a tárgyalt horvát falvak névanyagát ismertetem a ZML. Conscr. Univ. 1711., 1717., 1728., 1730., 1770. évi, valamint az 1848. előttről fennmaradt utolsó dikális összeírása alapján. I:> KERECSÉNYI E. 1978. 115—132. 1 l