Petánovics Katalin: A Festeticsek balatonkeresztúri uradalmának kontraktusai 1772-1793 - Zalai Gyűjtemény 17. (Zalaegerszeg, 1981)

6. Egyéb árendás haszonvételek

Mennyivel inkább fontos volt a vászon a 18. században, amikor az öltözködésben, a lakásban, a gazdaságban használt szövött holmik legnagyobb része vászonból készült! Bár a magyar parasztság körében a rostnövényekkel való bánásmód — a szövés is - női házimunka volt, mégis elég korán megalakultak a takácscéhek. Elvált egymástól a finom munkát végző városi-, és a házifonalat feldolgozó falusi takácsok tevékenysége. Az uradalmak jobbágyaiktól kenderfonalat szedtek dézsmaként, amelyet árendás takácsaikkal dolgoztattak fel. Munkájukat ugyan megfizették, és megengedték nekik, hogy mesterségüket szabadon folytathatják, azaz szőhetnek a jobbágyoknak is, de ugyanakkor megkötötték a kezüket azzal, hogy az uradalmi fonalat „mindenek előtt" kell elkészíteniük. Márpedig egy uradalom mérhetetlen mennyiségű vásznat használt el kiterjedt gazdálkodási ágaiban. Nem csoda, ha a keresztúri uradalom ránk maradt kéziratában 1772 -1789-ig állandóan szerepelnek a takácsokkal kötött szerződések. Mindnyájan, - akik egymást „váltották" - tíz forint árendát fizettek a házért, amelyben laktak. (246) A házak „sorsával" kapcsolatban emlékeztetőül jegyzem meg, hogy a szentgyörgyi varga háza először az ő mesterségéről kapta a nevét, majd a cséplők huzamos bérlete után kránic ház lett. 1788-ban már „szentgyörgyi Kránitz házban mostanság lakó" Vajda Ferenc takáccsal kötöttek szerződést. A takácsmesterség mindig a legszegényebb iparágak közé tartozott. Nyaranként bizonyára ők is — mint 20. századi sorstársaik — átvedlettek részes munkássá, hogy biztosítsák évi kenyerüket. (247) Gerencsér Balatonkeresztúron és Sávolyon a tűzálló agyag és a megfelelő természeti környezet, a hatalmas erdők szinte kínálták a helyet az agyaggal dolgozó iparosok megtelepedésére. 1775-ben Benedek Mihály „gelencsér" kibérelt az uraságtól Sávolyon egy házat hat forintért. Mást nem tudunk meg róla. Annyi azonban bizonyos, hogy számítását megtalálhatta, hiszen 1780-ban már tíz, 1781-től tizenkét forint árendát fizetett és ugyanekkor kapott „egy fertál kendermag alá való földet" is. 1785-ben még itt volt, azután többet nem hallunk felőle. Nyugat-Dunántúlon gerencsérnek nevezik azokat a fazekasokat, akik tűzálló agyagból nemcsak főzőedényt, hanem más edényeket is készítettek. (248)