Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 16. (Zalaegerszeg, 1981)
Nagy István: Nagy Ignác és az életkép
NAGY ISTVÁN: • NAGY IGNÁC ÉS AZ ÉLETKÉP . A magyar romantikának van egy már korán megmutatkozó sajátossága: közeledni próbál a szociális problémákhoz. Különösen érvényes ez a 40-es évek fiatal prózaíróira, akik — mint Pándi Pál írja — „a nemzeti múlt képei helyett egyre gyakrabban fordulnak romantikus érdeklődéssel a társadalom rejtelmeihez, mind sűrűbben a szegény néposztályok életéhez. Az ilyen irányba ható romantika párhuzamos a kor központi és társadalmi törekvéseivel." 1 A romantika virágzásával, térhódításával együtt bontakozik ki és hozza meg első eredményeit a kritikai realizmus. A kritikai realizmust főleg a széles társadalomrajz, a lélektani elemzésre való törekvés, a fennálló társadalmi rendszer mélyreható, alapos bírálata jellemzi. A 40-es években jön létre a magyar kritikai realizmus első nagy korszaka, bár Eötvös Józsefnek, az irányzat legmarkánsabb képviselőjének ekkor született műveiben is hemzsegnek még a romantikus motívumok. Barta János szerint a „bennük (t. i. a kritikai realista művekben) megvalósuló új írói magatartásnak a lelke, központi mozgatója: a magasfokú eszmeiség".' 2 Ezzel az eszmeiséggel egy időben megfigyelhető, hogy fejlődik az írók valóságérzéke, az életanyagban könnyebben eligazodnak. Növekszik a művek hitelessége is. Barta János ezt az új tájékozódást „élményszélesítő, élménybővítő" realizmusnak nevezi, utalva ezzel egyik lényeges komponensére: a valóságban való tájékozódásra, a közvetlen élményi indíttatásokra. 3 A művek valóságanyagának gazdagodása hozzájárul az ábrázolás, az alakteremtés javulásához is. A korábbi romantikus, ún. eszményítő ábrázolással szemben előtérbe kerül a részletek pontos megfigyelése, a mondanivaló konkretizálása, ezáltal az apró mozzanatokon keresztül tükröztetett valóság képe lesz gazdagabb, hitelesebb. Ebben a realizmusban már megtalálható az elemző tendencia, de sohasem ölt túlzott méreteket, nem válik egyoldalúvá. A keszthelyi születésű Nagy Ignác (1810—1854), aki kétségtelen, hogy nem sorolható a kor első vonalba tartozó írói közé, ebben az „irodalmi helyzet"1 A magyar irodalom története III. k. (Szerk. Pándli Pál) Bp. 1965. 606. 2 Barta János: A kritikai realizmus kérdései a magyar irodalomban. (A realizinus kérdései a magyar irodalomban című kötetben. Szerk. Klaniczay Tibor). Bp. 1956. 159. J Uo. 163.
