Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)
7. A bűnök-büntetések kodifikálása Deák alválasztmányában és módosítása a plénumon
Az elaborátum ezen elv alapján a gyilkosság vagy orgyilkosság kategóriájába sorolja azon bűncselekmények jelentős részét is, amelyekhez az elítélendő személy nem az emberölés szándékával kezdett, sőt az áldozat életét közvetlenül nem is ő vette el. Továbbá hivatalból indíttat keresetet minden olyan ügyben, így például a felek egyikének életét követelő párbaj esetén, amelyben emberhalál fordul elő. Gyilkosságnál szigorúbban kívánja alkalmazni a mellékbüntetéseket is: ezért bűnhődik a gyilkos közhivatalnok még akkor is tisztségvesztéssel, ha nem előre megfontolt szándékkal cselekedett. Bár enyhén óhajtotta büntetni, de gyilkosságnak tekinti a magzatelhajtást, továbbá idétlen gyermeknek a valamivel már súlyosabban megtorlandó kitevését és elhagyását, ha az a gyermek halálát okozza. Igaz, törvénytelen gyermek esetében mindezekért az egyébként kiróható büntetésnek csak felét irányozza elő. Érdekessége a tervezetnek, hogy a bűncselekményt, ha azt a tettes rokonai sérelmére követte el, általában szigorúbb beszámítás alá esőnek nyilvánította. Így hozzátartozó megölését és erősebb testi sértését súlyosabban — az utóbbit kétszeres büntetéssel — kívánta megtoroltatni ; halállal végződő erőszakos nemi közösülésért ily esetben életfogytiglant is megengedett; vérárulás címén hosszú évekre indítványozta elítélni azt, aki haszonlesésből, örökségvágyból megtagadja vagy őrültség ürügyével elzárja rokonát; szülőknek és nagyszülőknek okozott súlyos testi fájdalom megtorlására minden esetben pénzzel le nem tudható fogságot írt elő; a vérfertőzés bűntettéért, feleség és gyermek buja célú bérbeadásáért viszonylag hosszú rabságot helyezett küátásba; stb. Ugyanakkor enyhébben ítélte meg, ha valaki hozzátartozója érdekében követett el — egyébként büntetendő — cselekményt: erőszakos rabszöktetésért 8, rokonra azonban csak 3 év fogságot irányzott elő; azt pedig, aki szánakozásból szöktette meg katonarokonát, nem is óhajtotta büntettetni. Elmarasztalhatatlannak nyilvánította azt is, aki nem jelentette fel rokonát, noha tudott annak bűntettéről, illetőleg bűnkísérletéről, és ezt az elvet — mennyire jellemző ez! — még akkor is érvényesítette, amikor felségsértésről volt szó. A család, illetőleg a nemzetség-rokonság összetartásának egyfajta védelme volt ez, amelyben felcsillant a nemzetségi szemlélet visszfénye is. Deákék javaslata egyébként a meggyilkolt örököseinek javára minden gyilkossági ügyben kötelezően ítéltetett volna meg a bírósággal pénzbeli kártérítést, mégpedig maximálisan húszezer forintig és oly módon, hogy „minél szegényebb volt az, aki életétől megfosztatott, minél szükségesebb volt élete hozzátartozóinak táplálására, más részről pedig minél vagyonosabb volt a tettes, annál nagyobb leend a fizetendő díj". Ez a feudális, ekkor már szintén kártérítést célzó bírságolásnak egészen új alapra helyezését jelentette. A súlyos testi sértést elkövető ugyancsak köteles lett volna a sértettnek — a gyógyítási díjon kívül — bíróilag megszabandó, összegszerűen pedig a szenvedéshez, a gyalázathoz és a kiesett kereset nagyságához igazodó, húszezer forintig is terjedhető kártérítést adni, annál magasabbat minél gazdagabb a tettes, és minél szegényebb az áldozat. Vagyis: az anyagi jóvátétel mértékét a fenti esetekben a sértő vagyoni helyzetétől függően, progresszív módon óhajtotta megállapítani. Az emberölés néhány esetét viszont, ha azt a társadalom védelme érdekében hivatalos közegek követik el, nem minősítette gyilkosságnak, azaz büntetendő cselekménynek. A tervezet szerint lázadáskor az annak elnyomására