Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

6. A büntetőeljárás tervezete és harc a tervezet körül

meghonosítani: a városban vagy határában házat vagy fekvőjószágot bíró tulajdonosok, az önálló iparosok és kereskedők, továbbá a meghatározandó honoráciorok — azaz értelmiségiek — összessége válassza meg a képviselőtestület tagjait, e tagok pedig a büntetőbírósági személyzetet. E megoldással közvetve a városlakók tekintélyes, még oly csekély vagyont bíró része is befolyást kap az igazságszolgáltatásba, egyszersmind ki van küszöbölve a csendháborítás veszélye, hiszen magának a képviselőtestületnek létszáma viszonylag korlátozott. Deákék kétfokú választási indítványa ellen, amely közvetve a városi népesség jelentékeny hányadát ruházta volna fel az állandó bírák megválasztásának jogával, a konzervatívok egy emberként álltak csatasorba. Szerencsy István, a királyi személynök elismerte ugyan, hogy a legtöbbet adózókkal szemben felhozott aggályok „nagyobb része" helytálló, de sietett leszögezni: nem lenne jobb az sem, ha az ellenzék javaslata értelmében — még ha közvetve is a nép választana, hiszen ez „az egész népességet feleségestől, s gyermekeivel együtt agitációba hozná", és nem tudható, „hova vezetne". A konzervatívok számtalan érvet sorakoztattak fel a liberálisok tervének zátonyra futtatása végett. Hajtogatták, hogy a városokban, amelyek a legújabb korban úgyis a lázongások tűzfészkei, semmilyen vonatkozásban sem tanácsos nagyszámú tömegnek voksjogot adni, mert e tömeg a választás megtörténte után is helyben marad, a súrlódás állandósul, ez pedig a népet a munkától visszatartja, demoralizálja, és végső soron gyászos következményeket is szülhet. Azzal ijesztgettek, hogy azok, akik képviselőségre vágynak, összefogva korteskedésre vetemednek, ez pedig a visszaélések melegágya. Főképp azonban azt hangsúlyozták; hogy a kettős választás rendszere mellett nem eléggé érvényesül „a vagyonosság" elve; márpedig szerintük „egy bizonyos vagyonosság az, minél fogva még leginkább feltehető, hogy avval ellátott egyének a status fennállásához, jólétéhez, a közrendhez vagyonbeli érdeküknél fogva kötve lesznek", és hogy leginkább bennük vannak meg a választójoghoz megkívánandó kellékek: az erkölcsi és értelmi műveltség. Hivatkoztak rá. hogy éppen ezért csaknem minden alkotmányos országban a vagyoni cenzus a választóképesség feltétele. Ahol viszont — és ebben összegeződött álláspontjuk lényege — „a választási jogok gyakorlására semmi, vagy mint a kettős választásnál, csekély vagyon kívántatik, ott a szegényebb sorsúak, minthogy mindenütt a legszámosabb osztályzatot képezik, túlnyomóságot nyervén, két ellenkező rossztól lehet tartani". Vagy attól, „hogy semmi vagy csekély vagyonúak által e tekintetben hozzájuk hasonlók választatván, a közügyek kezelése olyanokra bizatik, kikben nincs elég biztosíték"; Görögország és Róma példája igazolja, hogy a széles választójog „fejetlenségre vagy zsarnokságra vezet", mert „ha politicai jogot gyakorolhat választás útján a proletarius, nem a Perieleseket szak ta a magistratura székére emelni, hanem proletarius társait". Vagy pedig az ellenkezőtől, tudniillik attól kell félni, hogy „egy-két hatalmasnak, kik a szegény, s könnyen megvesztegethető tömeget részökre tudják hódítani, kezébe kerülne a közhatalom"; hiszen a magyarországi megyékben is „a szegényebb sorsú" nemeseket használják egyesek eszközül gálád és önző céljaikhoz; Franciaországban éppen azok a forradalom alatt alakult választógyülekezetek alkották a későbbi abszolút hatalom alapját, amelyeknek mindenki tagja volt, aki háromnapi munka értékével egyenlő