Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

6. A büntetőeljárás tervezete és harc a tervezet körül

zájárult bevezetéséhez. E többség azt is elfogadta, hogy e szék tagságára való jogosultság ne korlátozódjék a kiváltságosokra, de megszigorította e jogosultság feltételeit: az adott törvényhatóság nagykorú, azaz 24 évesnél idősebb és évi 400 forint tiszta jövedelemmel rendelkező férfilakosai közül csupán azokat nyilvánította perbefogószéki funkcióra képeseknek, akik „tör vény tudással" rendelkeznek; továbbá, Zsedényiék tervezetétől eltérve, a 400 forintnyi cenzust az értelmiségiektől is megkívánandónak nyilvánította. Ezen túlmenően úgy foglalt állást, hogy a megyei közgyűlés ne sorsolással és egy évre határozza meg, hanem választással és 3 évre jelöltesse ki a jogosultak közül azokat, akiknek sorából a 24 tagú perbefogószék tagjainak felét, tehát tizenkettőt minden második hóban váltakozva kell behívni funkciója gyakorlására. E korrekciók Zsedényi eredeti javaslatánál jobban biztosították, hogy a nemesség tehetős része a perbefogószék vonatkozásában se legyen kénytelen az igazságszolgáltató hatalmat a nemtelenekkel megosztani: a 400 forintnyi cenzus és a törvény tudás kikötése a perbefogószék tagságára jogosult nem-nemesek körét már eleve néhány személyre szűkíthette, a sorsolásnak választásra cserélése pedig lehetővé tette, hogy a nemesi többségű közgyűlés közülük is távoltartsa mindazokat a bírói funkció gyakorlásától, akiket e tisztség betöltésére nemkívánatosnak tekint. Hiába hadakoztak a liberálisok a cenzus leszállításáért: igényüknek a konzervatívizmus nem adott helyet. Még hevesebb vita kerekedett a két párt közt a városi nyomozó-, vizsgáló-, perbefogó- és ítélőszék tagjainak választására, illetőleg kijelölésére hivatott képviselőtestületek ügyében. Ilyen képviselőtestületek a városokban eddig nem léteztek, Zsedényiék viszont most létrehozásukat javasolták, és zömmel a legtöbb adót fizetőkből kívánták őket alakítani. A plénumon már abban a kérdésben is nézeteltérés támadt, hogy ilyen képviselőtestületek elrendezésével a Választmány egyáltalán foglalkozzék-e. A konzervatívok ezt azzal az érveléssel ellenezték, hogy a közigazgatási, valamint az igazságszolgáltatási tisztviselők, illetőleg személyzet választására nem szervezhető két külön testület, ezért a józan ész szerint e képviselőtestületet eleve úgy kellene alakítani, hogy feladata legyen egyszersmind a tanács, a tisztviselőség megválasztása is. Csakhogy — hangsúlyozták a konzervatívok — e probléma a városok belső rendezésének egészével függ össze; ilyen koordinációra a Választmány, amely különben sem rendelkezik a helyes megoldáshoz szükséges adatokkal és ismeretekkel, illetéktelen; ezen túlmenően a városrendezés a diétán úgyis szőnyegre kerül. E konzervatív álláspont érvényesülése azt jelentette volna, hogy a városokban teljes egészében azok kezében marad a bírói hatalom, akik a tanácsválasztás jogával együtt korábban is gyakorolták azt. A liberálisok a vita e fázisában oly érveket dobtak be a képviselőtestületek mellett, amelyekkel maguk oldalára vonták a konzervatívok egy részét is. Hivatkoztak rá, hogy a Választmány korábbi elvi határozata értelmében büntetőügyekben a városlakó nemesek is a városi hatóság alá kerülnek, képtelenség volna tehát, ha — miközben ők e téren elvesztik kiváltságukat •— változatlanul egy idejétmúlt kiváltságos testület ítélne felettük. Utaltak rá, hogy a városi kérdés teljes rendezése a jövő diétától nem feltétlenül várható. Végül hangsúlyozták, hogy a képviselőtestületek alakításának szabályozásánál e testületek esetleges más rendeltetésére is figyelemmel lehet lenni. így született meg az a többségi döntés, hogy a Választmánynak „a büntetőeljárás tekinte