Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

6. A büntetőeljárás tervezete és harc a tervezet körül

ve a feudális gyakorlattól, szétválasztotta a nyomozást, a perbefogást és az ítélkezést, egyazon ügyben pedig mind a vizsgálattevőket, mind a vádemelés felett határozókat kirekesztette a cselekmény tényleges, ítélettel záruló elbírálásából. Az igazság kiderítése érdekében és azért, hogy a vádlott a bírói önkénytől, valamint a téves ítélettől lehetőleg védve legyen, egész sor garanciát iktatott az egységesített eljárás szabályai közé. Megkívánta a szakértői szemlét. Szigorította a házkutatás és az előzetes letartóztatás feltételeit. Bevezette a pótlólagos nyomozás fogalmát. A perbefogás törvényességének kimondását csak meghatározott körülmények fennforgása esetén engedélyezte. Eltekintett a rokonok-hozzátartozók kötelező vallomástételétől. Kiskorúak és már egyszer hamisan tanúskodók vallomását legfeljebb információként kezelte. Kizárta a tanúk sorából mindazokat, akik hivatali tisztségük folytán juthattak a cselekmény és a vádlott közt fennálló összefüggések ismeretéhez. Vallatásnál tilalmazta kényszerítő vagy csábító eszközök alkalmazását. Az ügyben bármely oldalról érdekelteket nem engedte bírói szerephez jutni. Előírta a mentőkörülmények felszínre hozását és beszámítását. A vádlottnak, illetőleg gyanúsítottnak megadta a bűnvizsgálószék és az ítélőszék bíráit illetően a visszavetésnek, a továbbiakban a vallomás megtagadásának, a vádirat előzetes megismerésének, írásos védelem benyújtásának, a vallomás laponkénti aláírásának, védőügyvéd választásának jogát, sőt ennek hiányában hivatalból rendelt védőt számára. Korlátozta a magánirat bizonyító erejét. A hamistanúzás lehetőségét csökkentő szabályokat állított fel. A vádlottnak biztosította az utolsó szó jogát, előzőleg pedig azt, hogy a tárgyalás közben szabadon értekezzék védőjével, kifogást emeljen a tanúk, illetőleg a közvádló és a bírák kérdései ellen, maga viszont kérdéseket intézhessen a tanúkhoz. A tett elkövetését, és a vádlott bűnösségét csak akkor minősítette beigazolódottnak, ha a bizonyítékul szolgáló lehetséges feltételek közül legalább kettő alátámasztja azt; mentőkörülményt viszont már egy feltétel meglétében is valóságosnak tekintett. Elmarasztalás esetén megkövetelte, felmentésnél mellőzendőnek vélte az ítélet indoklását. Tilalmazta, hogy felmentő ítélet bizonyíték-hiányra hivatkozzék. Ezen előírása a személyi szabadság garanciáinak a tervezetben fellelhető — egyébként tekintélyes — sorából is kiemelkedik. Hiszen ha a vád elejtésének indokát a bíróság bizonyíték-hiányban jelöli meg, akkor nincs egyértelműen kimondva a vádlott vétlensége. Sőt az ilyen indoklás azt sugallja, hogy a bíróság nincs meggyőződve a vádlott ártatlanságáról. így arra a gyanú árnyéka továbbra is rávetül; nemcsak tényleges, de vélt, vagy koholt „bizonyítékok" utólagos felmerülése esetén — amelyeknek keresésére a bizonyítékhiányra utaló ítélet egyenesen ösztönözheti rosszakaróit — bármikor ismét eljárás alá vonható, elméletileg tehát örökké a zaklatás veszélye fenyegeti. A bizonyítékhiány említésének eltiltásával az elaborátum éppen e zaklatás lehetőségét szándékozott végérvényesen kiküszöbölni. Mindent összevéve: Zsedényiék egy sor olyan elemet is felhasználtak tervezetükben, amelyet Deákék az esküdtszékkel kapcsolatban kívántak érvényesíttetni. A javaslat ugyanakkor azon túlmenően is, hogy nem az esküdtszék elvére épült, számos fogyatékosságban szenvedett. A népet a négylépcsős, illetőleg négyszakaszos, egyszersmind négyféle eljárási fórumot igénylő, ezért meglehetősen bonyolult alsófokú eljárásba ugyancsak lépcsőzetesen akarta bevonni; más szóval: az egyes bírói székeknek nem jelentőségéhez, hanem jelentékte-