Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

2. A liberalizmus büntetőjogi nézetei

mát, amely mellett a kormány — adott esetben egy nem felelős, így az abszolutizmus csíráját eleve magában hordó kormány — önkényesen vagy törvényre-szokásra alapozottan, de tetszése szerint gyakorolhatott befolyást a bíráskodás menetére, illetőleg szolgáltathatott tőle függő közegei útján igazságot, vagy éppenséggel: igazságtalanságot. Valójában kétoldalú követelményt takart a „bírói függetlenség" liberális jelszava: a bíró személyének függetlenségét, de társadalmi viszonylatban is, meg a kormányhatalommal szemben is. A liberálisok keresték, a sajtóban megvitatták és fokozatosan megtalálni vélték azokat a módokat és eszközöket, amelyek révén a fenti elvek a büntetőbíráskodásban érvényesíthetők. Mindenek előtt a bűnök-vétkek pontos meghatározását és kódexbe foglalását tartották szükségesnek, hogy egyrészt minden egyes törvényhatóság ugyanazon cselekményeket tekintse bűnnek, másrészt a büntetendő cselekmények sorából kimaradjanak mindazok, amelyeket a középkor elavult felfogása iktatott közéjük, harmadrészt csupán bűnnek számító tettet érhessen megtorlás. Az igazságszolgáltatás szervezetét az egyenlőség eszméjének megfelelően területi alapon, nem pedig rendi tagolódásban óhajtották kialakítani, hogy egyazon fórum ítéljen a társadalom bármely osztályához tartozó bűnös felett. A bírósági eljárásba oly biztosítékokat kívántak beépíteni, amelyek azzal is szolgálják az igazság kiderítését, hogy közben maximális védelmet nyújtanak az ártatlan számára. Olyan eljárási módot és büntetésnemeket, alkalmazásukra oly körülményeket akartak megszabatni, amelyek a vétkest nemcsak sújtják, hanem — mellőzve emberi méltóságának lealázását — javítják, a társadalmat pedig nevelik is. Mindennek érdekében nyilvánosságot követeltek vallatásnál, vádnál és védelemnél egyaránt, hogy a nyomozó hatóságot az erőszaktól és a fizikai kényszer bevetésétől, a bíróságot a részrehajlástól visszafogja a közönség „ellenőrködő tekintete", ugyanakkor minden egyes büntetőügy növelhesse a kívülállók erkölcsi érzékét, és táplálhassa bennük a törvény köteles tiszteletét. Szóbeliséget, vagyis az élőszóban védekezés jogát az eljárás minden szakaszán, hogy a bírák megismerhessék a vádlottnak a cselekmény mérlegelésére is kiható személyiségét, a gyanúsított pedig alkalmat kapjon oly mozzanatok megvilágítására vagy oly körülmények felhozására, amelyeknek érintését a nyomozás tudatosan mellőzte, illetőleg amelyeket akaratlanul is homályban hagyhat az előzetes — kérdés-felelet formájában lefolytatott — vizsgálat eredményét rögzítő írásos összegezés. Jogot a vádlottnak arra, hogy önmaga védelmét a büntetőügyekben nála sokkalta járatosabb, továbbá gazdagabb érv- és gondolatkészlettel rendelkező ügyvéd segítségével láthassa el. Jogot mind a vád-, mind a védképviseletnek ahhoz, hogy kölcsönösen kérdéseket intézhessenek egymáshoz. Annak előírását, hogy ítéletet csakis oly bíróság hozhasson, amely előtt a per egésze lefolyt, ugyanakkor külön bíróságot a ténynek, tehát annak megállapítására, hogy a vádlott valóban elkövette-e a terhére rótt cselekményt, és ismét külön bíróságot a terhelt büntetésének meghatározására, illetőleg szabaddá nyilvánítására, ha az előbbi bíróság bűnösnek, illetőleg vétlennek találja őt. A bírói függetlenséget különösen a ténymegállapító bíróság esetében tartották elengedhetetlennek a liberálisok. Felfogásuk szerint e bíróságnak, mivel rajta fordul a vádlott sorsa jobbra vagy balra, csakis olyan személyek lehetnek tagjai, akiknek legcsekélyebb érdekük sem fűződik a bűnös felmentéséhez, illetőleg az ártatlan elítéléséhez. A reformerek tapasztalhatták, hogy az állan-