Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

2. A liberalizmus büntetőjogi nézetei

bői az embert személyében lealázó, pedagógiailag viszont valóban hatástalannak bizonyult büntetésnemeket: a testi fenyítés különféle változatait, valamint annak legvégletesebb formáját: a halált. Azokat az „öröktől létező" általános, továbbá az egyént illető konkrét értékeket és jogokat, valamint nemzeti és társadalmi érdekeket, amelyeknek összegezése a büntetőkódex feladata lesz, a liberalizmus bárkivel szemben egyaránt megvédendőknek minősítette, továbbá hangsúlyozta, hogy az egyik ember személyes értékei-jogai —• mivel a természettől mindenki egyenlő — semmiképpen sem magasabb — vagy alacsonyabbrendűek a másikénál. Ebből jutott arra a logikus következtetésre, hogy egyrészt társadalmi állásától függetlenül teljesen azonos védelem illet mindenkit, másrészt annak a megtorlásnak formája és foka, amely a személyes vagy kollektív jogok és értékek megháborításáért vagy csonkításáért jár ki, egyedül és kizárólag a cselekmény súlyához és mértékéhez igazodhat, a tettes osztályhovatartozása vagy rangja tehát semmiféle befolyást nem gyakorolhat rájuk. Ha viszont a tett megítélésénél az „egyazon bűnért egyazon büntetés" elve értelmében osztályszempontok vagy személyi tekintetek nem juthatnak szóhoz, akkor csak olyan egységes bírósági szervezetnek van létjogosultsága, amelynek bűnügyi illetékessége minden különbségtétel nélkül terjed ki a társadalom valamennyi tagjára. A liberalizmus tehát az emberi jogegyenlőség eszméjének talaján szakított azzal a tényleges jogegyenlőtlenségből fakadó feudális szemlélettel, amely természetesnek találta, hogy a büntetőhatalom ugyanazon vétekért más mértékkel, sőt részben más bírói fórum által mérjen jobbágynak és nemesnek, azaz a cselekmény elbírálásánál, a bírói illetékesség megállapításánál, a büntetésnem megválasztásánál és az ítélet kiszabásánál a rendi hovatartozás érvényesüljön, mégpedig a kiváltságos osztály javára. Sőt, a liberalizmus éppen az igazságszolgáltatás területén kívánta és remélte a frontáttörést az elvi jogegyenlőség irányában végrehajtani. Egységes, a társadalom minden egyede felett illetékes igazságszolgáltatási szervezetet és olyan büntetőrendszert szorgalmazott, amelynek elvei és gyakorlata csupán bűnöst és ártatlant ismernek, személyi vagy osztálykülönbségeknek azonban sem az eljárási módban, sem a vádlott terhére rótt cselekmény elbírálásában és megtorlásában nem engednek szerepet. E kettős igényt summázta az „egyenlőség a törvény előtt" tömör formulájában, amely a negyvenes évek reformereinek egyik legtöbbet hangoztatott jelszavává lett. A „törvény előtti egyenlőség" azt jelenti, hogy az igazságszolgáltatás azonos cselekményért minden gyanúsítottat, vádlottat és elítéltet azonos bánásmódban részesít. A liberálisok élenjáró csoportjai azonban a büntetőbíráskodás reformjában messzebbre óhajtottak lépni e passzív egyenlőség megvalósításánál. Számukra a természetjog eszméjéből az is következett, hogy a bíráskodási képességet, amelynek persze megvannak a maga feltételei, nem adja-adhatja születési előjog vagy osztályprivilégium. Ezért fordítottak hátat annak a ren^ di-feudális szemléletnek és elméletnek, amely az igazságszolgáltatás tényleges gyakorlásában megyei szinten és a feljebbviteli bíróságoknál a nemességnek, a városokban pedig a kiváltságolt polgári rétegeknek minden más osztály és réteg felett is egyértelműen monopóliumot biztosított. Ök a bíráskodás jogával elvben mindazokat fel akarták ruházni, akik a bírói képességhez megkívánandó és előírandó, a származást viszont figyelmen kívül hagyó feltételeknek