Horváth Károly: Egy hernyéki parasztember dalkincse - Zalai Gyűjtemény 13. (Zalaegerszeg, 1980)

II. Szili János élete

nap reggelig. Hó nëm vót, de kémén hideg vót. Annyi minden eszembe jutott. Kiképzésko mondták nekünk, hogy aki az oroszok kezére kerül megkínozzák, kivallatják, mëg agyonlövik. így oskoláztak bennünket. Alunni së tudtam. Reggé, ahogy kivirrad, szent Isten, annyi oroszt láttam körülöttem, hogy . . . A nagy hidegbe átfagytam a fődön, de mast melegem lëtt. Na mast kivégeznek, gondótam magamba. Többet nëm látom hazámat. Ügy gyüttek, mintha az erdő gyütt vóna felém, minden puska felém néz, szörnyű vót! Arra nëm is gondótam, hogy lőjjek. Tőlem talán ëgy négy-öt lépésnyire feküdt halva ëgy mi emberünk, ahho ment oda ëgy orosz. A borgyujábu kiszedett mindent, egykét dogot etëtt az ő tarisznyájába, aztá gyütt oda hozzám. Mondogatott valamit, de én nem értettem. Evëszi az én borgyumat is, kivesz belölle ëgy meleg alsóruhát, aztá visszaadja. Mutattam neki, hogy szomjas vagyok. Kiveszi a kulacsomat. No, gondólam magamba, ha van istene akko hoz vizet. Sokan emelitek mellettem aközbe, de nëm csinátak velem sëmmit. Egyszë csak gyün ám az orosz, átad ëgy kulacsot, nëm az enyémet, de ez nëm számított, fene vüszi, csakhogy vizet hozott. Alighogy ez emëgy, gyün oda ëgy másik. Magyaráz valamit. Mellettem vót a puskám, azt föveszi, leveszi róla a szuront, kiveszi a zárgyát, eldobja. A puskát mëg odadobja mellém, és továbbáll. Gyütt ëgy lóhátas tiszt. Az is mutogat, beszél, de nëm értettem,, mit magyaráz. Délutánig még sokan gyüttek, de csak továbbmentek. Egyszë csak civilek gyűltek, azok szedték össze a sebesülteket. Szekér gyütt, arra raktak bennünket, és bevüttek a faluba. Szörnyű fájdalmam vót, ahogy rázott a szekér. Itt kötöttek be a faluba huszonhetedikén. Sok magyar és orosz sebesültet gyűjtöttek össze, és akko vonatra tettek bennünket. Vótak köztünk magyarok, oroszok, mindenféle nép. Emlékszem, Lembergbe át mëg a vonat, ott adtak enni. Ukrajnába, Proszkurovba vüttek kórházba. A sebëm ëlég gyorsan begyógyút. Március tizedikén kikerűtem innét, és Kijevbe vüttek. Három napig tartottak itt, aztá gyűjtőtáborba vüttek. Március tizenharmadikán bevagonér óztak bennünket — ëgy vagonba negyven ember és negyven vagon tellett mëg magyarokká —, Szibériába, Tomszkba szátunk ki harmincëggyedikén. A magyar tiszteket laktanyákba, minket mëg fődbarakokba héléztek el. Agusztus hetedikén Arhangëlszkbc ütünk föl hajóra a ¥ehér-tengeren, és ëgy éjje és nap utaztunk. Szoroka kikötőbe, a Murmanszk-szigetën kötöttünk ki. Innen jártunk ki aztá dógozni. Ëgy telet húztam ki itt. Fődbarakba laktunk üt is. Vasutat építettünk. Előzőleg a finnek dógoztak rajta. Istenem, mit kibir ëgy ember! Szörnyű helünk vót. Naponta egyszë kaptunk enni. Kenyér ollan vót, mint a sár, Csajkánkat ugy merítették a kondérba, mint az állatoknak. Csaja vót csak bőven. E mellé három szëm kockacukrot kaptunk naponta. Ebédünk majdnem mindig ugyanaz: krumplileves, kása, esetleg diónyi hus. Tavassze sokan cinga betegségbe estek. A foguk ina megfeketedett, nëm hajlott a térdük, leestek a lábukru. Gyönge vótam én is, de nëm estem bele. Háromszo is emëntem az orvosho, miko roszszabbu éreztem magam, de nëm irt ki. Harmadszo három nap pihenőt kaptam. Szerencsém vót, mer ëgy ollan csoportho kerűtem, akiket hoztak befele. Jaroszlávi Gubernyába kerűtem lágerba. Itt mëg tífusz ütött ki a foglok között. Nagyon hulltak az emberek. Minket egészségessebbeket vüttek ki sirt ásni, halottakat szállittani, temetni. Uj temetőt csinátattak velünk. Az egészségessek részére nagy sátort építtettek, azokat elkülönítették. Innen egyszë föpakótak bennünket, és Viaznyiki városba vüttek. Ettü kezdve má jobb dogunk vót,