Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 12. (Zalaegerszeg, 1979)
Mérey Klára: Zala megye gyáripara
A megye egyik legfontosabb iparága a vegyészeti ipar volt. Amikor á szakemberek először utaltak arra, hogy a zalai föld értékes kincset, olajat rejthet a mélyében, — ezt az állítást hitetlenkedés fogadta. 1938-ban a Magyar—Amerikai Olajipari Rt. első tevékenysége során a földgáz értékesítési kísérletek még csődöt mondtak. 12 1942-ben Bázakerettyén a MAORT-nak 1939-ben alapított gyárát, melyet az „ásványolajfinomítás*' alágazatba soroltak, egész éven át üzemelőként jegyezték fel. Az átlag 36, legnagyobb létszámban 53 férfi munkással dolgozó üzemben két művezetőn kívül 19 szakmunkást találunk ekkor. A két erőgép (egy földgáz és egy diesel-motor) 3220 LE, a 13 villanymotor 366 LE teljesítőképességgel dolgozott, és az üzem termelésének értéke meghaladta a 3,5 millió pengőt. — A megye iparszerkezetében a termelési ér_ téket tekintve a vegyiipar 12%-ot teljesített, de a gépi teljesítőképesség megyei összértékének közel 40° ()-át ez az iparág szolgáltatta. E nagy üzem mellett csupán egy szünetelő szappangyár tartozik a vegyiiparhoz. Alapjában véve csupán a bázakerettyei üzem adatai azok, amelynek alapján a Zalában a vegyészeti iparágban termelt értéket az országos adattal egybevethetjük. Ebben az üzemben a vegyészeti ipar termelési értékének 0,5%-át állították elő 1942-ben. A megye munkásai között egy új foglalkozás: az olajbányász nyert polgárjogot. Az utolsó gyáripari ágazat: a sokszorosító ipar mindössze egy üzemmel rendelkezett a megye területén: az 1924-ben létesített Közgazdasági Rt. nagykanizsai nyomdaüzemével. Ennek átlagos munkásszáma 21, legnagyobb 23 volt, s a termelési értéke 198 ezer P volt 1942-ben. Napi 8 órás munkaidővel dolgoztak itt a munkások. Az üzem azok közé a ritka zalai gyárak közé tartozott, amelynek kihasználtsági foka 100%-os volt. Méretei a középüzemhez tartozónak mutatják. A sokszorosító ipar termelési értékének 0,17%-át állították itt elő. Az ország nyomdaipari munkásainak 0,2%-át kitevő nagykanizsai nyomdászok zömmel férfi szakmunkások voltak. Ha mindezek után összegezni szeretnénk a megye gyáriparáról alkotható képünket, forduljunk elsőként egy kortárs véleményéhez. 1942-ben az egyik zalaegerszegi lapban egy ott létesítendő kenderüzem nehézségeinek vázolása során a következő sorokat találjuk: „Zalaegerszeg vidéke adta a trianoni időkben a fa zömét az országnak. Itt a mezőgazdasági termelésben sem csalódtak eddig. Álattenyésztésünk számbelileg az országban első helyen áll. Mi adjuk a folyékony aranyat mindenüvé, ahol szükség van rá. Innen mindent kivisznek — feldolgozatlanul! Utánuk özönlik ezerszámra a zalai munkás innét a végvidékről. Szeretnénk már egyszer látni, hogy valamit itt dolgozzanak késztermékké. Aki az ősi göcseji nép között él, látja, hogy mily vérveszteség az elvándorló munkás." 13 Ez volt az a terhes örökség, de egyben az a bíztató perspektíva is, amely egy véres háború után a megye iparának, gyáriparának felépítői és újjáteremtői előtt kirajzolódhatott. Szabó Árpád: Dél-zalai olajmezőkön termelt földgáz helyi hasznosítása. (A Magyar Olajipari Múzeum Évkönyve 1969—1974.) Zalaegerszeg, 1974. I. köt. 369. p. ZMÉ 1942. március 14. 2. p.
