Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 12. (Zalaegerszeg, 1979)
Lendvai Anna: A XVII. századi zalai céhek
cikkelyek közé tartoznak azok. amelyek a céhtaggá válás feltételeit, továbbá az inasok, legények és mesterek mindennapi életének szigorú normáit szabják meg. Az inasévek száma mesterségenként különböző: a kanizsai vegyes céhben 3 évet határoznak meg a szűcsök, ötvösök, kopja-, szíj-, nyereg- és lakatgyártók, a csizmadiák szintén 3-at, de a sümegi csizmadiák 4-et. A szentgróti és keszthelyi szabók cikkelye szerint: ha az inas pénzért akar tanulni, a mesterével szerződést köt, 2 évig inas. ha viszont nem fizet, 3 évet tanul. Inasfogadáskor a mester is ígéretet tesz: évente 1 inget, 1 lábravalót és egy viselt külső ruhát ad, illetőleg az inasévek letöltése után egy morvái (morvaországi, ami nem a legrosszabb minőségű, de nem is valami híres) posztóból készült öltöző ruhát, továbbá tanulólevelet állíttat ki (keszthelyi szabók, sümegi csizmadiák). A céhirodalom számtalan példát hoz arra, mi mindent kell az inasnak a tanuláson kívül elvégeznie, tehát nincs gyöngyélete egyetlen céhben sem. 10 A kanizsai vegyes céh még azt is kötelességei közé sorolja, hogy az inas várja gazdáját, ha az valahova elmegy, otthon vetkőztesse le, lábát mossa meg, fektesse le. Valószínűleg emiatt számoltak a mesterek a hazaszökéssel is, ezért követelik meg az inastól a tapolcai csapók, hogy szerződéskötéskor kezeseket állítson. Ök vállalják a felelősséget, s ha megszökne a tanuló, 6,-— Ft-ot kell fizetniük. Természetesen a céhek, illetőleg a mesterek szolidaritást vállalnak egymással, s általában minden privilégium tartalmaz olyan articulust, amely büntetés terhe alatt tiltja a szökött inasok befogadását, sőt kötelességévé teszi minden mesternek, hogy visszavigye gazdájához. A tanulóévek után a céh ládájába 1/2 font viaszt, 6 bécsi dénárt tesz le a szentgróti takácsinas, a legényeknek 10 magyar pénzzel (dénár) és 1 pint ún. keresztelő borral tartozik. A kanizsai csizmadiainas 50 pénzt fizet a tanulólevélért, a sümegi szintén 50-et, a rajta levő ,,pöcsétért" meg 1 Ft-ot kell lerónia. A kanizsai szabóknál „4 tál étkekkel, 100 jó pénzzel, 1 funt viasszal" tartozik a tanult inas. Ezen „tartozások" lefizetése után a legények sorába iktatják az inast. A zalai mezővárosok céheinél nem találtam példát az avatás kellemetlenebb, mondhatni drasztikusabb formáira, csupán a keresztelő bor emlegetéséből következtettem arra, hogy nálunk is megvolt a legénnyé válás rituáléja. Kanizsán és Sümegen a csizmadiamesterek 32 pénzt adnak hetente a legénynek („többet adni nem lehet"), a keszthelyi szabók meg 12 pénzt, 25 magyar pénzt kap szintén egy hétre a kanizsai vegyes céh legénye, de a „tudós szíjgyártó legény" 16 magyar pénzt, valamint kántoronként katonának való féket, vagy szablyaszíjat varrhat a maga számára (úgy értelmezendő, hogy saját hasznára); a „tudós szűcs legény" heti 50, a kopjagyártó 30 magyar pénzt kap és havonként egy kopját készíthet. A „tudós nyereggyártó legény" heti bére 25 pénz, kántoronként 1 nyereg. A „tudós lakatgyártó" 40, az „okos" ötvös 75 magyar pénz fizetést kaphat. Világosan kitűnik mindebből a mesterségek minőségi különbsége, továbbá azt jelenti, hogy a „tudós" és „okos" jelző a legények tudásának, tapasztaltságának a kifejezése. Duray Kálmán: A váci céhek. Vác, 1912, Váci Múzeum Egyesület. Zoltán József: A barokk Pest-Buda. Bp. 1963, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár.
