Tanulmányok Deák Ferencről - Zalai Gyűjtemény 5. (Zalaegerszeg, 1976.)

SZABAD GYÖRGY: DEÁK FERENC ÉS A REFORMKORI SZÉCHENYI–KOSSUTH-VITA

a Pesti Hírlapot elítélő véleményében. Sőt kimondatlanul az a kívánság is benne rejlett üzenetében és abban, hogy az ekkor nem minden belső ellentmondás nélkül készségeskedő Pulszkyval oly sebtében küldte el levelét Kehi-, dára,

2 hogy Deák maga is szálljon szembe a Széchenyi által máris szinte démonizált Kossuthtal. Deákhoz fűződő viszonya, sőt előző évi általa felidézett beszélgetésük is sajátos fénytörésbe került Széchenyi háborgó lelkében. 1839/40. fordulóján még „végtelenül sok keserűség" halmozódott fel benne Deák ellen, akinek „prókátori" felfogása ismételten „felizgatta", akit naplójában a „rabulisták" mesterének is elnevezett, s aki — szerinte — egy ízben „rá is horkant", amikor kimutatta, hogy politikai „színezetüket nem mindig csodálja".

3 Az országgyűlés végnapjaiban azonban, amikor Deák — az ellenzéki vezető gárda egyetértésével — megkötötte a politikai foglyok szabadonbocsátását is eredményező ismert kompromisszumát a kormányzattal, az ambivalens Széchenyiben az iránta korábban is fel-felcsillant bizalom tényleg úrrá lett a fenntartásokon. Vonatkozó 1840. április 30-i naplóbejegyzése — „gondos" kezek utólagos törlésétől most is, a továbbiakban is egyelőre eltekintve — valóban azzal zárult, hogy „Deáknak kell a Centrumunkká válni. Félre minden irigységgel hazámfiai. Adjuk neki az Elsőséget!" Csakhogy Széchenyi egykorú bejegyzésének ezt megelőző mondatai azt valószínűsítik, hogy Deák nem egészen ugyanazt érthette az „agitáció" feladásán, mint amire Széchenyi levelében emlékeztetni kívánta. A naplóbejegyzés szerint, amit levelében Széchenyi — szabatosságra hivatkozása ellenére — eléggé szabadon idézett, Deák ezt mondta: „Most nem kell Agitatio — Mi mindnyájan azon leszünk, hogy a Vármegyei Relationál semmi túlságra ok ne adassék. Félek Baloghtul, Somsichtul — de kivált Bathányi Lajostul... mert kivált ezen utolsó tán agitálni fog."

4 Deák tehát „most", azaz ad hoc, a kormányzattal kötött kompromisszum realizálása érdekében kívánta feladni az ellenzéki „agitációt", és semmi jele sincsen, hogy egyszer s mindenkorra, amint kijelentését Széchenyi („most nincs ok többé agitatiora") levelében értelmezni kívánta. A tanulmányunk keretein túlmutató közvetett bizonyítékok sorából megelégszünk az utalással arra, hogy Deák a követtársával együtt az országgyűlés berekesztése után Zala megye közgyűlése elé terjesztett, remekbe készült követ jelentésében nemcsak az országgyűlés eredményeiről számolt be, hanem arról is, amit a további küzdelmek céljának minősített, a politikai sérelmek egész sorának orvoslásától és a törvényesség biztosításától, a nemzeti bank felállításán át a teherviselés reformjáig és a kormányzat által hátráltatott Dunaszabályozásig. S tette mindezt olyan szenvedélyességgel, amiből nem hiányoztak a Széchenyi által kárhoztatott „agitációs" fordulatok sem, mint például a katonabeszállásolás adott rendszerének kritikájából: „A vadnak bar2 Vö. 1841. jan. 29-i és febr. 3-i nbj. SzIN. V. 442, 445. (Itt jegyzem meg, hogy Széchenyi több nyelvű, javarészt német naplóbejegyzéseit mindig magyarul idézem.) A Pesti Hírlap megítélésében ez idő tájt megoszló pesti ellenzékiek is Pulszky útján tudakolták Deák véleményét. Vö. Ferenczi I. 317—319. :i 1839. dec. 23-i, 25-i, 1840. jan. 16-i, 28-i nbj. SzIN.V. 343, 344, 349, 352. 4 1840. ápr. 30-i nbj. Uo. V. 380.