Lagzi István: Lengyel menekültek Zala megyében a második világháború idején - Zalai Gyűjtemény 3. (Zalaegerszeg, 1975.)

IV. FEJEZET A MENEKÜLTTÁBOROK HELYZETE AZ 1942–1944. ÉVEKBEN

IV. FEJEZET A MENEKÜLTTÁBOROK HELYZETE AZ 1942—1944. ÉVEKBEN A lengyel katonák és a katonakorú polgári menekültek evakuációja után azoknak a száma, akik a háború egész ideje alatt Magyarországon tartózkodtak — Antall szerint — 15 ezer főre tehető. A magyarországi zsidó hitközségeknél elhelyezett zsidó (vagy annak minősített) lengyel állampolgárok száma háromezer volt. A menekültek 1939. évi őszi létszámához képest tehát 1941 végétől, viszonylag kevés menekült tartózkodott Magyarországon. Rövid ideig úgy tűnt, hogy a politikailag értékes lengyel állampolgárok eltávoztak Magyarországról. A magyar uralkodó osztályok kifejezetten németbarát része úgy vélte, hogy a magyarországi tartózkodást választó lengyelek döntő többsége a politikailag passzív, dolgozni, a világháborút csendben átélni akaró lengyelekből tevődött össze. A menekültek között 1941 végén beállott „szélcsend" azonban múló tünetnek bizonyult.

1 A katonai és a polgári menekülttáborokban 1942-től a várakozások ellenére rendkívül heves politikai erjedés indult meg. A menekültek egy része, a törzstisztek közül is sokan — a magyar nyomozó hatóságok nagy rémületére — sorsuk jobbrafordulását, Lengyelország felszabadítását (már 1942 elején) a szovjet csapatok győzelmétől várták. E meggyőződésüknek számtalan formában hangot is adtak.

2 Ez az egyre nagyobb teret hódító magatartási forma — az esetek többségében — természetesen nem jelentette azt, hogy ezek a menekültek kommunistákká váltak. Mindenesetre jelzés volt arra nézve, hogy a nyugati orientációjú lengyel hazafiak is kezdték felismerni a történelmi realitást. A „szovjet várás" egyik jellemző esetére az ún. „Szulc ügy" kapcsán derült fény. Lucjan Szulc ny. alezredes ellen — honfitársai bejelentése alapján — azt a vádat emelték, hogy társasági összejöveteleken („megrögzött" németellenes) izgató kijelentések sorozatát követte el. A Szulc alezredes elleni tanúzásra felszólított tisztek azonban nem tettek terhelő vallomást. A csendőrnyomozói jegyzőkönyv szerint azért nem, mert a „... tanúkért felsorolt személyek valamennyien állami hivatalnokok és intellektuelek, akiket hazájuk sorsa aggaszt. Ezért a jövendő Lengyelország érdekében is mindenre képesek lennének, ha nem kapnának felsőbb vezetőiktől erre parancsot... Az is érthető, hogy az állami és a közhivatali állásban volt 1 Vö.: HL. H. M. 1942. Eln. 21-21-5209-47721.; HL. H. M. 1941. Eln. 21-21-4391-54528 (4768,sz. eln. 2 Vkf. D-1941). 2 Ógyalla, Bregencz-major. Várpalota, Pilisvörösvár, Sárvár, Kiskunlacháza helységekben volt még figyelemre méltó politikai agitáció.