Lagzi István: Lengyel menekültek Zala megyében a második világháború idején - Zalai Gyűjtemény 3. (Zalaegerszeg, 1975.)

III. FEJEZET A LENGYEL KATONÁK ÉS KATONAKORÚ POLGÁRI MENEKÜLTEK EVAKUÁCIÓJA ANGOL ÉS FRANCIA TERÜLETEKRE ZALA MEGYE TERÜLETÉN KERESZTÜL 1939–1941 - A nagykanizsai „lengyelszöktető” központ

A lengyel polgári személyek érvényes útlevéllel azonban elhagyhatták Magyarország területét. E körülmények a későbbiekben rendkívüli jelentőségűvé váltak. A táborok őrzésének hiánya, vagy felületes megszervezése s ennek következtében az ún. „szabad evakuáció" október 29-én megszűnt. A szeptember közepétől—október közepéig eltelt időszakban a hatóságok megszervezték a lengyel katonai táborok őrzését, a határátkelő állomásokon pedig az útlevélkényszert. Sztójay berlini magyar követ szerint (1939 dec. közepén) Ribbentrop német külügyminiszternek ismételten „... oly információk jutottak birtokába, hogy a Magyarországra menekült s ott internált lengyel katonai személyek közül soknak sikerült Franciaországba átjutnia."

21 Ribbentrop „baráti" figyelmeztetése — Sztójay követen keresztül — azt a célt szolgálta, hogy „.. .a m. kir. kormánynak módjában legyen a lengyel katonai személyek Franciaországba való további átszivárgását megakadályozni."

22 Az októberi, novemberi, decemberi német tiltakozások, „figyelmeztetések" ellenére 1940 január elején, majd a hónap második felében a Katonai Képviselet Zala megyei viszonylatban is, titokban előkészített, tömeges szökéseket szervezett. A nagykanizsai „lengyelszöktető" központ A magyar—jugoszláv határmenti megyék, elsősorban Zala és Somogy megye földrajzi, közlededési szempontból ideális lehetőségekkel rendelkezett a lengyelek szökésének szervezésére és lebonyolítására. A nagykanizsai katonai és polgári menekülttáborok lakói közül a városba érkezés napját követően — egyenként és kisebb csoportokban — megindult a katonák és katonakorú lengyel állampolgárok evakuációja. A szökési akciókat mint említettük, az Evakuációs Iroda és a lengyel Katonai Képviselet szervezte. A szökésre parancsot kapott egyéneknek fényképet kellett beszerezni. A fényképeket Stefan Dembinski tábornok irodájához továbbították, majd a lengyel, a francia, az angol, és a jugoszláv követségeken fontosabb személyiségek részére valódi vagy álnevekre útleveleket állítottak ki. Az útlevél kiállítása után a szökési listára felvett személyek Budapestre utaztak, ahol közölték velük a szökés útvonalát, módját, az elérendő végcélt, átvették az útleveleket, az utazáshoz szükséges utazási jegyeket és a valutát. Ezt követően vasúton elhagyták Magyarország területét. Az evakuáció másik módja az ún. titkos evakuáció volt, amely szintén a Budapestre utazással kezdődött. (A déli megyékből az Evakuációs Iroda egyenesen Barcsra, Murakeresztúrra, vagy Nagykanizsára irányította a menekülteket.) Budapesten kívül azonban Nagykanizsán is működött illegális ún. „tájékoztató utazási iroda." Ez utóbbi esetben a szökésre parancsot kapott lengyeleket a magyar társadalmi szervezetek (elsősorban a Magyar—Lengyel Menekültügyi Bizottság) a helyi lakosság, csónakosok, vezetők, vasutasok segítségével átjuttatta a magyar—jugoszláv határon. Az evakuáció harmadik módja az ún. „kettős szökés" alkalmazása volt. A katonai menekültek először megszöktek a katonai táborokból, majd (főleg) déli polgári táborokban jelentkeztek, mint polgári menekültek. Az esetek többségében ez a mód21 DIMK. IV. 458. 22 Uo.; A lengyel katonák Franciaországban való gyülekezésével kapcsolatban lásd, DIMK IV. 563-564., 576., Bieganski (1967).