Lagzi István: Lengyel menekültek Zala megyében a második világháború idején - Zalai Gyűjtemény 3. (Zalaegerszeg, 1975.)

BEVEZETŐ

ném elkerülni az esetleges félreértéseket. Sem menteni, sem felmenteni nem akarom a magyar uralkodó osztályok második világháború előtti és alatti politikáját, valamint e politika kiszolgálóinak tevékenységét. Szeretnék azonban utalni arra, hogy a fasiszta német megszállás elől Magyarországra menekült lengyel katonai és polgári személyek fogadtatása, elszállásolása, a részükre biztosított életlehetőségek, a velük szemben kialakított hivatalos álláspont, továbbá a magyar nép tettekben is megnyilvánuló áldozatos tevékenysége mindenképpen a második világháború alatti magyar történelem része. Kell és érdemes beszélni róla. A Horthy-rendszer külpolitikája sok véráldozattal, erkölcsi és anyagi áldozattal járó útra terelte Magyarországot, a német hadsereg mellett hamis célokért számos dicstelen vállalkozásra is sor került. A második világháború időszakában kevés maradandóan pozitív dologgal dicsekedhetünk. A lengyelek befogadása, a magyarországi lengyel nyelvű sajtó, elemi és középiskolák, lengyel szervezetek szabad tevékenysége végeredményben a kevésszámú pozitív dolgaink közé tartozik. A német megszállás idején a lengyel menekültek védelmezése a megértésen és a humánumon túlmenő áldozatvállalást is jelentett. Mindez bizonyítja azt is (és erről is beszélni kell), hogy a tragikus „hideg napok" mellett volt Balatonboglárunk, Keszthelyünk, Nagykanizsánk ahol lengyel, francia, angol menekültek védelmet találtak. 1939 szeptemberében a menekülés irányát a katonapolitikai okok mellett más, nem kevésbé fontos tényezők is motiválták. A lengyel népben — mint ahogy a magyarban is — évszázadok óta él a kölcsönös rokonszenv, a testvériség gondolata. A hazájukat elhagyni kényszerülő lengyelek — akik csak tehették — olyan országba akartak menekülni, amelyet viszonylag jól ismertek és amely népről úgy tudták, hogy hagyományos baráti szálak fűzik a lengyelekhez. A lengyel menekültek magyarországi meleg fogadtatása nem magyarázható sem rokoni, sem nyelvi kapcsolattal. A köztudatban élő lengyelbarátság is kevésnek bizonyult volna. Jogosan merül fel a kérdés, hogy a lengyel menekültek miért voltak rokonszenvesek, miért váltak olykor példaképpé, mi késztette a magyar lakosok ezreit arra, hogy anyagi áldozatot illetve később politikai kockázatot is vállaljanak a lengyelekért? Kétségtelen tény, hogy a pozitív cselekedetekben megnyilvánuló lengyelbarátság számos esetben annak az ügynek szólt, amelyért a lengyelek harcoltak és azok ellen is szólt, akik miatt a lengyelek tízezrei hazátlanokká váltak. A lengyelek megsegítése egyesek részéről tudatos állásfoglalást jelentett, mások ösztönösen, emberségüktől vezérelve fogták pártját a menekülteknek. Sokan voltak, akik a német fasizmussal szembeni fenntartásaikat vagy ellenérzésüket a lengyelek melletti kiállásukban fejezték ki. Ezek az emberek erkölcsi kötelességüknek tartották a német fasizmussal szemben Lengyelország polgárait lehetőségükhöz képest segítségben részesíteni. Érdemes itt is rámutatni arra, hogy a lengyel menekültek egyrészt puszta jelenlétükkel, másrészt leplezetlen antihitlerista beállítottságukkal s ennek szüntelen hangoztatásával — eddig figyelembe nem vett — hatással voltak a magyar lakosságra, legfőképpen a dolgozó osztályokra. Azt is hangsúlyozni szeretném, hogy a magyar katonai és belügyi hatóságok egyes vezetői (katonatisztek és közigazgatási alkalmazottak) éppen azért rokonszenveztek a lengyelekkel, mert elképzeléseik sok vonatkozásban szemben álltak a magyar uralkodó osztályok és a katonai vezetés feltétlen németbarát részével. Az előbb említett befolyásos személyek sok mindenben egyetértettek a lengyel emigráció vezetőivel, számukra Lengyelország — mint a nyugati hatalmak szövetségese — külön jelentőséggel bírt. A menekültek megsegítésének volt egy kifejezett emberbaráti oldala is, amely az