William Penn, 1964 (47. évfolyam, 5-21. szám)

1964-09-02 / 17. szám

8-IK OLDAL 1964 szeptember 2.- William Penn LINCOLN ÉS A MAGYAROK Irta: VASVÁRY ÖDÖN (Folytatás) A polgárháború kitörésekor Alexander Williams Randall, Wisconsin állam kormányzója ezredessé nevezte ki és megbízta a hetedik wisconsini gyalogez­red szervezésével, amely később a hires Vas Brigád egyik része lett. Ennek a kinevezésnek az a kellemetlen következménye lett, hogy az ezredben komoly zendülés tört ki miatta. Egy éjszaka egy ismeretlen tettes Vándor sátrának vásznán keresztül rálőtt, súlyos sebet ejtve a vállán. A seb elmérgesedett és rosszindulatú rák lett belőle. Vándor katonai pályája ezzel végétért, lemondott rangjáról és olyan em­berek, mint Carl Schurz tábornok, Salmon P. Chase pénzügy miniszter és William H. Seward külügyminiszter ajánlatára, elfogadta Lincoln elnök ki­­nevezését a konzuli állásra Tahiti szigetén. A család a szigetcsoport fővárosá­ban, Papeete-ben állapodott meg. Pár esztendei szolgálat után azonban, rész* ben egészségi okokból, részben hogy három gyermekét rendesen iskoláztat­hassa, lemondott és 1869-ben, Vándor visszatért az Egyesült Államokba, ahol San Franciscóban kezdett ügyvédi gyakorlatot. A hetvenes évek közepén Euró­pába utazott, hogy felkeresse szülei sírját. Betegen ért vissza és többé a betegágyat nem is hagyta el. San Franciscóban van eltemetve. Egyik fia, Paul E. Vándor, aki 1858-ban született Milwaukeeban, jónevü ügyvéd és újságíró lett, aki több califorinai vonatkozású könyvet irt. n) A MESSZI NYUGAT A mai Egyesült Államok távol nyugati része, amely a polgárháború ide­jén még primitiv, kialakulatlan terület volt, valósággal idegen területnek számított, ahová expedíciókat kellett küldeni. Az akkor Amerikában élő ke­vésszámú magyar közül alig akadt, aki Chicagón túl merészkedett volna men­ni, de azért még is voltak vállalkozó szellemű, kalandvágyó fiatalemberek, akik annak az ismeretlen területnek is hajlandók voltak nekivágni. Xántus Jánost tudományszomja vitte oda, Haraszthy Ágostont az arany­­pénzcsinálás lehetőségei, gróf Wass Sámuelt és társait, Molitort, Umayt ugyanezek a lehetőségek biztatták. Korponay Gábort a kalandvágy ösztönözte és a távol Nyugatról Mexikóba ment, majd mint kapitány résztvett a mexikói háborúban. Fiala János és Vándor József már mint polgáremberek telepedtek le San Franciscóban, ahol a két Czapkay fivér már akkor ugyancsak megala­pozta magát, két fiatalember pedig, Baróthy Károly, aki később a legtovább élő magyar polgárháborús katonává lett és Spelletich István, “a Donelson erőd hőse” önként állottak be az indián háborúban az “Indian fighter ’-ek közé. így alig van az Egyesült Államoknak olyan része, ahová a magyar kalandvágyból vagy tenni akarásból nem jutott. TIZENEGYEDIK FEJEZET Lincoln és Kossuth A vértanú elnök, Lincoln Ábrahám, kétségtelenül őszinte és tevékeny ba­rátja volt Magyarország ügyének. Még aránylag fiatal, 40 éves férfi volt, ami kor 1849-ben a magyar szabadságharc már végét járta. Már akkor nem min­dennapi múlt állt mögötte. Alig 25 éves korában tagja lett az illinoisi állami törvényhozásnak és az maradt hét esztendőn át, amikor tovább nem vállalta a megbizatást. Két esztendeig kongresszusi képviselő volt Washingtonban és 1848-ban azért nem választották meg újra, mert a közhangulattal szembefor­dulva, ellenezte a mexikói háborút, amelynek külömben ő maga is önként be­állt tisztje volt. A magyar szabadságharc idején a közélettől meglehetősen visszavonulva élt, de a magyar nemzet küzdelme végre is kimozdította zárkózottságából, ő egyedül volt, az, aki az illinoisi Springfielden, 1849 szeptember elején, bár névtelenül, tüntető gyűlésre hivta össze a város népét. A gyűlést szept. 9-én, a megyei bírósági épület egyik termében tartották meg. A város vezető em­berei közül sokan megjelentek, köztük számos nő is. A hirtovábbitás akkori lassúsága miatt még nem tudták, hogy a magyar szabadságharc már befeje­ződött és a honvédsereg majdnem egy hónappal azelőtt Világosnál már letet­te a fegyvert. A gyűlés egy öttagú bizottságot kért fel a határozati javaslat megszöve­gezésére. A bizottságban Lincoln is benne volt, ő volt a megszövegezője a javaslatnak és azt, egy órai tanácskozás után, ő olvasta fel a gyűlés előtt. Az egyhangúlag elfogadott javaslat kifejezte az amerikai nép csodálatát a magyar nemzet hősies küzdelmével szemben. Hangsúlyozta, hogy Magyarország füg­getlenségét el kell ismerni, mert az megilleti a magyar nemzetet és az elis­merés nem jelentene sérelmet egyetlen nemzet nagy nép igazságos jogaival' szemben. (“Not a violation of the just rights of any nation or people.”) Ki-( mondták, hogy a javaslatot elküldik John M. Clayton külügyminiszternek és gróf Wass Sámuelnek, aki a magyar kormány amerikai diplomáciai megbízott­ja volt. A gyűlés Magyarország és Kossuth lelkes éljenzésével ért véget. Két és fél évvel később, amikor már Kossuth az Egyesült Államokban volt, Lincoln is osztozott abban a példátalan lelkesedésben, amely a száműzött nagy magyart mindenhol körülvette. Városában megint csak ő volt kezde­ményezője annak a mozgalomnak, melynek célja lett Kossuth meghívása Springfieldbe is. Az erre irányuló első gyűlést 1852 január 8-án tartották, amikor már Kossuth meglátogatta New Yorkot, Philadelphiát, Baltimoret és Washing­tont. A gyűlésen Lincoln mondta a megnyitó beszédet, a határozati javaslat megszövegezését pedig egy hét tagú bizottság feladatává tették. A bizottság­ban Lincoln is benne volt, a javaslatot megint csak ő fogalmazta. Ezt Lincoln életrajz Írói is az ő munkájának tartják s a javaslat szövege benne is van Lincoln összegyűjtött munkáiban. A javaslatot azonban csak a másnap tartott második gyűlésen olvasta fel Lincoln. A javaslat Springfield lakosságának együttérzését fejezte ki a magyar, ir és német szabadságküzdelmekkel szemben, elitélte egyes államok erőszakoskodásait, kijelentve, hogy minden népnek, amely elég nagy ahhoz, hogy önálló életet éljen, joga van ahoz, hogy ledobja magáról a zsarnokság igáját és életét a maga által választott politikai keretek között élje tovább» Január 26-án újra összejöttek, ekkor már kifejezetten azzal a céllal, hogy Kossuthnak a város által történő hivatalos meghívását előkészitsék. A terv az volt, hogy mikor Kossuth Indianapolisból, St. Louisba megy, közben/ álljon meg Springfielden is. Összeállítottak egy 13 tagú bizottságot, hogy az kérje fel a város vezetőségét a meghívás kimondására. A gyűlés azzal osz­lott szét, hogy a küldöttség másnap a városi tanács elé megy és estére már1 jelentést is-tesz az újra összejövő gyűlés előtt. Másnap újra szép számmal jöttek össze az érdeklődők, akiknek azonban nagy meglepetésben volt részük: a 13 férfiből álló bizottságnak egyetlen tagja sem jelent meg, Lincoln sem. A távolmaradás okát senki sem ismerte a jelenlevők közül, csak találgatni tudták az esetleges okokat. Az egyik je­lenlevő azt a megjegyzést kockáztatta meg, hogy talán a bizottság tagjai attól félnek, hogy a fogadtatás költségeit nekik személyesen kell fedezni. A tanácstalanságban egy másik, ezúttal nyolc tagú bizottságot válasz­tottak. Lincoln ebben is benne lett volna. Hogy azután ez a bizottság mit csinált és egyáltalában tette-e valami!;, arról semmit sem tudunk. A helyi lapok, amelyek addig kimerítően közölték a mozgalom hireit, ettől kezdve elnémultak. A mai napig sem sikerűit kiderí­teni, hogy mik voltak az abbanmaradás okai. Annyi azonban kétségtelen, hogy Springfield nem hivta meg Kossuthot, aki ezért Lincolnnal ott nem találko­zott. Hiteles adataink azonban arról sincsenek, hogy a két nagy férfiú más­utt találkozott volna. Itt-ott találunk elejtett megjegyzéseket, amelyek szerint a két férfiú ta­lálkozott volna, de ezeket az állításokat még nem sikerült igazolni. RufuiSí Rockwell Willson amatőr jellegű könyve: “Intimate memories of Lincoln” (1945) szerint William T. Coggeshall, az Ohio State Journal akkori szerkesz­tője, (nevét a műkedvelő szerző Coggsshell-nek Írja) mutatta volna be Kos­suthot Lincolnnak Springfielden, dacára annak, hogy sehol semmi nyoma an­nak, hogy Kossuth járt volna Lincoln városában. Coggeshell egy darabig a New York Tribune-t tudósította Kossuth kőrútjának eseményeiről, vele is utazott, sőt naplót is vezetett, de ennek is nyoma veszett. Egy másik állítás szerint Lincoln maga említette volna egy 1864-ben el­mondott beszédében, hogy Pál apostol tanításai mellett egy Kossuthtal tör­tént beszélgetése erősítette meg benne az elhatározást, hogy harcoljon a rab­szolgaság eltörléséért. De ilyen kijelentésnek sem találjuk nyomát Lincoln beszédeiben, sőt még csak Kossuth nevének említését sem. Lincoln maga, egy általánosan ismert nyilatkozatában egész fiatal korára teszi ennek az elhatá­rozásnak megszületését. Kossuth amerikai kőrútjának idején, amikor alkalma volt a vezető ame­rikai egyéniségkkel személyes kapcsolatot teremtenie, Lincoln távolról sem volt országos nevű politikus. Lincoln 43 éves volt ekkor. Mint egy terminusos, de újra meg nem választott kongresszusi képviselő ismeretlen vidéki ügyvéd volt. A saját kis városában és annak környékén ismerték ugyan, de hire ezen a kis körön nem ment túl. így Kossuthnak vagy tanácsadóinak nem lehetett különösebb oka rá, hogy kapcsolatot keressenek vele. Leveleket sem váltot­tak s igy ma még azt kell feltételeznünk, hogy sohasem találkoztak s más kapcsolat sem volt közöttük. A rabszolgaság kérdésében természetesen ugyanaz volt az álláspontjuk, bár Kossuth amerikai körútja alatt gondosan kerülte ezt a témát és beszé­deiben szándékosan nem foglalkozott vele. Erre több oka volt. Egyik volt a kötelező tapintat, amely szerint mint idegen látogatónak ildomtalan lett vol­na tárgyalni a vendéglátó nemzet életének ezt a fájó sebét, amely mindig! mélyebbre ette magát a nemzet testébe. Másik ok a politikus óvatosságai volt: nem akarta utjának amúgy is kétséges sikerét kockáztatni azzal, hogy a déli, rabszolgatartó államok népét maga ellen hangolja. Kossuthnak épen olyan határozott és kiforrott álláspontja volt rabszolga­sággal szemben, mint akár az eltörlés leghevesebb amerikai szószólóinak). Ezek azonban rossz néven vették Kossuth következetlen semlegességét és hallgatását, mert épen tőle várták volna, hogy habozás nélkül, félre nem ért­hetően melléjük áll. Ez a helyzet természetesen sokat ártott Kossuth ügyének. Az eltörlés hívei nem sikertelenül alkalmazták vele szemben az érvet, hogy milyen jogon kívánja egy idegen az Egyesült Államok fegyveres segítségét a magyar nemzet felszabadítására, amikor itt, helyben egy szava sincsen aa amerikai rabszolgák felszabadítása érdekében? Az a tény, hogy lélekben Kossuth is a felszabadítás mellett volt, nemr sokat számított a nyílt és őszinte kiállás nélkül. Pedig ebben a kérdésben Kossuthnak igazán nem volt takargatni valója. Rabszolga ellenességéről már évekkel azelőtt bizonyságot tett. Még Londonban megismerkedett Pulszky Ferenc révén egy George N. Sanders nevű kalandos életű, jómódú amerikai politikussal. Sanders (akinek nevét Pulszky emlékirataiban Saunders-nek Ír­ja) lelkes tagja volt annak az egész Amerikára kiterjedő, majdnem teljesen fiatal emberekből álló mozgalomnak, amely külföldi gyarmatok megszerzése áltál akarta nagyobbá és hatalmasabbá tenni az Egyesült Államokat. A kalandvágyó fiataloknak terveiben Cuba is fontos szerepet játszott, amelyet szerettek volna leszakítani a spanyol birodalom testéről. Kossuthot, valamint az olasz Mazzinit érdekelték ezek a fiatalok, amikor azonban meg­tudták, hogy Cubát azért alcai'ják az Egyesült Államokhoz csatolni, hogy ezáltal a rabszolgaság intézményét a saját déli államaikban megerősítsék, minden kapcsolatot megszakítottak velők. Kossuth világosan megírta San­­dersnek, hogy: “ . . . lehetetlen el nem ítélnem a rabszolgaság intézményét, akármilyen formában is . . . Személyemet ne keverjék bele ebbe a kérdésbe ...” A levelezés 1852 és 1853-ban folyt le közöttük. Kossuth határozott álláspontjának más bizonyítékai is vannak. Amikor kisázsiai internáltsága idején számos amerikai politikus azon dol­gozott, hogy kiszabadítsák és átsegítsék az Egyesült Államokba, William Henry Seward szenátor egyik lelkes pártolója volt ennek a mozgalomnak. Már előzőleg is határozati javaslatot terjesztett be a szenátusban az orosz beavatkozás ellen és Kossuth amerikai útja alatt többször tárgyalt vele. Se­ward a polgárháború idején külügyminisztere (Secretary of State) volt Lin­coln elnöknek. Kossuth, mint régi ismerősnek és jóakarónak, 1864 szept. 16-i kelettel levelet küldött Sewardnak, amelyben ezeket mondta: (FOLYTATJUK

Next

/
Thumbnails
Contents