William Penn, 1958 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
4-IK OLDAL 1958 október 1. William Penn r M M Journal of the William Penn Fraternal Association OFFICE OF PUBLICATION 7907 West Jefferson Ave. I>etroit 17, Michigan PUBLISHED SEMIMONTHLY BY THE William Penn Fraternal Association Managing Editor: COLOMAN RÉVÉSZ Editors: JOHN SABO and ALBERT J. STELKOVICS Editor’s Office: 436—442 FOURTH AVENUE PITTSBURGH 19, PA. Telephone: COurt 1-3434 or 1-3455 All articles and changes of address should be sent to the WILLIAM PENN FRATERNAL ASSOCIATION 436—442 FOURTH AVENUE, PITTSBURGH 19, PA. SUBSCRIPTION RATES: United States and Canada ..................................... 31.00 a year Foreign Countries .................................................... $1.50 a year Entered as Second Class Matter at the Post Office at Detroit, Michigan under the Act of March 3, 1879. OKTÓBER 6. Vannak a földön ragyogó lelkek, akik önmagukból meritik a fényt és ha el is tűnnek, sokáig világitó fényözönt hagynak maguk után. Egy nemzet életében ilyen emléke azoknak van, akik önmaguk érdekét feledve, önként áldozták fel életüket egy nemes cél érdekében. Amikor az októberi vértanukról megemlékezünk, egy magasztos eszmének emelünk mi oltárt szivünkben, a haza szeretet szent eszméjének. Isten rendelése szerint a földön mindig végnélküli küzdelem megy végbe. Nemcsak embereknek kell küzdeni a megélhetésért, de a nemzeteknek is és az embernek itt épp az a feladata, hogy ebből a maga részét kivegye és ez által elősegítse azt, hogy az élet, a szabadság és szépség a földön megszülessék. A magyar történelem azt tanitja, hogy az a nagy eszme, amely kezdettől fogva a nemzet leikéből különös eréllyel tört elő, az a nemes törekvés volt, hogy mindenkor akként szolgálja a magyarság védelmét, hogy az egybeessék az emberi jogok eszméjével, az erkölcsi szabadsággal is. A magyar lelkek mélyén ugyanis mindig ott élt a vágy, hogy idegen népek torkában élve is úgy őrizze meg sajátos nemzeti egyéniségét, hogy a nemzet ne legyen sírja az itt élő embereknek. Az emberiség fejlődése csak úgy biztosítható, ha az emberek felelősségérzetét fokozzuk és minél több emberben ébresztünk vágyat az iránt, hogy életüket akként folytassák, hogy életük példája által embertársaikat felemeljék és megszenteljék. Minden közösségnek szüksége van arra, hogy az áldozatos életek életét ismerje és becsülje. Minden közösség csak úgy maradhat fenn, ha soraiban kellő számmal vannak olyanok, akik valamely nemesebb eszme szolgálatában szükség estén életüket is képesek feláldozni: az utódoknak feladata pedig az, hogy ezeknek emlékét és áldozatuk tanulságait híven megőrizzék és értékesítsék. A magyar történelem legdicsőbb lapjai beszélik el, hogy miként nyilatkozott meg ez a törhetetlen hazaszeretet és elszántság az idők folyamán s ezek emléke ma is felemeli mindnyájunk lelkét és megdobogtatja szivünket az október 6.-i gyászünnepen. Mert okos dolog és nagy politikai bölcsesség rejlik abban, hogy időnként felelevenítjük azok emlékét, akik martyrhalálukkal tettek bizonyságot arról, hogy miként kell szeretni a hazát. Boldog az az ország, ahol a jelennek jóléte és boldogsága a múlt jutalmaként ragyog, ahol az elköltözött lelkek nemes tettei méltó utódokban élnek, ahol a múltak ereje is védi az unokák józan bölcsességét és megóvja kalandos vállalkozásoktól. Az életnek nemcsak verőfényes napjai vannak s öntudatos nemzetnek tudnia kell az élet borús napjait is felemelt' homlokkal elviselni. Bízni kell abban, hogy a legnehezebb helyzetben sem akadhat meg a nemzeti élet haladása, hanem mint az irtott erdőben — lombok és koronák rovására, a törzsek uj erőre kapva, gyorsabb növekedésnek indulnak, a fák még jobban megszálasodnak, — úgy indul meg a meggyötört országban az emberi lelkek csodás és szindus virágzása. Aki az est beáltával csak egy hosszú, sötét éjszakára gondol, el kell hogy szomorodjék. Túl kell az éjszakán gondolni, a hajnalra, a közelgő virradatra, mert a napot és vele a világosságot és fényességet a leghosszabb és legsötétebb éjszaka sem eheti meg soha. De ki tudná elsorolni annak a kornak összes vértanúit, akik égő szövétnekként állnak a történelem csarnokában, hogy mi az ő áldozatuk nyomán könyebben megérthessük, hogy milyen és merre van a magyar lelkek folyamának sodra. Hősiességük a hit és bátorság levegőjét árasztja ma is minden magyar cselekvésre, mert a, magyar szabadságharc hősei csak belekapcsolódtak abba a hatalmas folyóba, melybe az évszázdok gyűjtötték egybe őseinknek könnyét, vérét, verejtékét. A történelem az átlagembereknek azt a leckét adja fel, hogy mutassák meg, miként tudják megválasztani ideáljaikat. Nekünk is fel van adva a lecke, a jövő fogja megmutatni, hogy jó tanítványok voltunk-e? Mert midőn október 6.-án leborulunk nagyjaink emlékezete előtt és áldó imádság mellett elmondjuk szent neveiket, az ő példájukból erőt merítünk, felfogjuk felénk szálló utolsó sóhajukat, melyeket a letűnt évtizedek láthatatlan szárnyán elhozott hozzánk a nemzeti kegyelet. KÉT VILÁGBAN ÉLÜNK Amerika egyik neves folyóirata azt fejtegeti, hogy két világban élünk. Az egyik a régi, jólismert, tűzveszélyes világ, amely nehezen kezelhető. Politikája kockázatos, eredményei előre nem láthatók. A nemzetek versenyeznek a pusztítás eszközeinek feltalálásában. Az Egyesült Államok mindenfelé igyekszik védeni érdekeit, mialatt kint a világban nacionalista mozgalmak lázonganak s a szovjet az olajkutak nacionalizálására törekszik. Ez a világ többé-kevésbé még a múltban él, szeretné visszaidézni azt az életet, amelyet régente nyugalmasnak képzeltünk; még nem tudott szakítani a múlt életformájával, melyet a “mindent megszépítő messzeség” még mindig kívánatossá tesz. De itt van már majdnem készen a második világ is, amelynek az erői sokkal bonyolultabbak, nehezebben kezelhetők. Ez az egy gombnyomással beigazitható világ. Ez a világ nem mozog magától, hanem nekünk kell ezt vezetni s ehhez érteni kell. E világot csak értelmes vezetők kormányozhatják. Ma már nem lehet háborút üzenni, hanem csak végső romlást, aki háborút indít, az eddig el nem képzelhető tömeggyilkosságnak okozója. Ma nem a felhalmozott hadianyag az, ami számit, hanem a vezetőképesség, amely felismeri a való helyzetet. Ha veszélyes tanokkal nem is lehet megalkudni, de lehet műszaki és politikai tudásban versenyezni és mindig nagyobbat alkotni. A szellemi főlény és nem fegyverek hatalma lesz a döntő ebben a második világban. Ezért kellene minden arravaló ifjúnak tanulnia, nagy szükség lesz a jövőben értelmes emberekre, akik az óriási gépezet sima működéséhez elengedhetetlenek lesznek. IGAZ TÖRTÉNET A SÜLT GALAMBRÓL Ha valakit váratlan szerencse ér, a magyar ember azt mondja: “Sült galamb repült a szájába!” Ritkán fordul elő, de William Penn kötvénytulajdonosok örököseit ez a csoda is megkörnyékezi néha. Volt egyszer, nem is az Óperenciás tengeren túl, hanem Boltz, Pennsylvaniában egy olasz bányász. Szép hazáját még ifjú fővel elhagyta, kijött az Újvilágba, szénbányába került s ha verejtékesen is kereste kenyerét, meg tudott élni belőle. Nem volt senkije a világon. Egyetlen húga szintén kivándorolt a festői északolasz faluból Genfbe, a szabadság európai mentsvárába s ott férjhez ment egy honfitársához. Bányásztagtársunk elamerikaiasodott, jól is érezte magát, mig csak meg nem betegedett. A bánya fojtott levegőjének lett áldozata, de már csak nyugdíjas korában. Nem házasodott meg s azért Egyesületünkkel kötött biztosítási kötvényén egyetlen hozzátartozóját, a húgát nevezte meg örökösének. Az örökség letéti alapunkra került, mivel az örökösen zavargó Európába a haláleset idején nem lehetett pénzt küldeni. Most azonban még Kárpátaljával is megindult az átutalási forgalom s igy a letéti alapon levő összegek, ha nem kiskorú örökösökről van szó, sorra kiutaltatnak. Francia nyelven irt levélben kérte fel a Központi Hivatal néhai bányásztagtársunk húgát, hogy küldje be személyazonossági okmányait. A régi cim sem volt kerékkötő, mivel a mintaszerű genfi postahivatal hamarosan kifürkészte Madame Sperone uj címét és kézbesítette az Amerikából jött levelet. A sült galamb illatára a derék olasz asszony, aki éppen nemrég temette el a férjét, azonnal beszerezte szülőfalujából a keresztlevelét, Genf városától pedig illetőségi bizonyítványát. Elég jó franciasággal irt levelében küldte el hozzánk a két okiratot, amelyek kézhezvétele napján Központi Hivatalunk bankunk utján kiutalta a szegény asszony örökségét. A sült galamb légi postán repült egyenesen Madame Sperone szájába s meglehetősen töltött galamb formájában, mivel Genfbe érkezve majdnem háromezer svájci frankká változott, ami szép ajándék még az ottani jóléthez szokott emberek között is.
