William Penn, 1957 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1957-06-05 / 6. szám
4. OLDAL 1957. junius 5. William Penn Journal of the William Penn Fraternal Association OFFICE OF PUBLICATION 7907 West Jefferson Ave. Detroit 17, Michigan PUBLISHED SEMIMONTHLY BY THE William Penn Fraternal Association Managing Editor: COLOMAN REVESZ Editors: JOHN SABO and ALBERT J. STELKOVICS Editor’s Office: 435—142 FOURTH AVENUE PITTSBURGH 19, PA. Telephone: COurt 1-3454 or 1-3455 All articles and changes of address should be sent to the WILLIAM PENN FRATERNAL ASSOCIATION 436—442 FOURTH AVENUE, PITTSBURGH 19, PA. SUBSCRIPTION RATES: United States and Canada ....................................... $1.00 a year Foreign Countries ...................................................... $1.50 a year Entered as Second Class Matter at the Post Office at Detroit, Michigan under the Act of March 3, 1879. ÚJRA ITTHON Közel három hónapi távoliét után, május 15-én szerencsésen visszaérkeztem Austriából s következő napon, május 16-án csütörtökön íróasztalom mellett voltam s átvettem Egyesületünk ügyeinek vezetését. Távollétemet ugyan megszakítottam, mert visszatértem március végén két hétre, hogy tavaszi igazgatósági gyűlésünkön résztvehessek. Itt, lapunk nagy nyilvánossága előtt első kötelességemnek azt tartom, hogy hálásan megköszönjem Egyesületünk igazgatóságának, hogy kiküldetésemet lehetővé tették, amikor három hónapig terjedő fizetéses szabadságot engedélyeztek számomra, hogy a Coordinated Hungarian Relief, Inc. megbízatásának eleget tehessek. Ugyancsak hálás vagyok tisztviselőtársaimnak, akik a legnagyobb készséggel vállalták magukra azt a terhes feladatot, hogy távollétem alatt munkámat egymásközött megosszák, hogy Egyesületünk ügymenetében semmiféle fennakadás, hiányosság ne történjék. Tizenkilenc esztendővel ezelőtt jártam utoljára Európában s azóta a világ rengeteget változott. Azok, akik mint turisták, szabadságonlévők mennek át az Óceánon egészen más impressiókat nyernek, mint amilyenek az én tapasztalataim voltak. Nincsen kétség aziránt, hogy az ilyen emberek csak a felszint látva, a látnivalók ezreit keresve, minden szórakozási alkalmat kihasználva egy kellemes ut emlékével térnek vissza hazájukba, Amerikába. Sajnos, az én benyomásaim egészen mások voltak. A magyar menekültek ügyével foglalkozva, a szerteszakitott családok tragédiája, a panaszok özöne, az elkeseredések légiója tárult szemem elé. A magyar menekültek problémáit csak akkor érti meg az ember, ha ott van a helyszínen, napról-napra velük foglalkozva igyekszik helyzetükön segiteni, a lelket bennük tartani, megértetni velük, hogy a világ könnyen feled és az októberi események világtörténelmi jelentősége mindjobban ködbe merül . . . Azok akik nemcsak életüket kockáztatták, hanem minden földi javukat feladva a menekült sorsot választották, hogy evvel a börtönt, esetleg a kötelet elkerüljék: nem képesek megérteni, hogy Nyugat és Amerika nem úgy értékeli és nem úgy méltányolja a magyar szabadságharcot és annak résztvevőit, mintahogy azt ők elképzelték. Ottlétem utolsó heteiben az öngyilkossági kísérletek és éhségsztrájkok szinte napirenden voltak — a menekült magyarok ehhez az eszközhöz nyúltak, hogy a világ figyelmét felhívják tragikus és reménytelen sorsukra. Minden menekült sorsa tragikus s a táborokban eltöltött hónapok számával együtt, nőttön-nő az idegbetegek, melankóliába esők száma. A hetek múlásával együtt emelkedik az elégedetlenség, a kétségbeesés. A legjobban szánalomraméltó azonban a Menekültekkel levő gyermekek sorsa, akiknek legtöbbje az otthon, a szülői nevelés és az iskolázás keretei közül kikerülve, sok tekintetben szabadjukra jutva, a táborélet, a semmittevés és az utca kísértéseinek kitéve, az esetek nagyrészében megindul lefelé a lejtőn. Vannak — szerencsére — azonban kivételek is. Vannak táborok, ahol a vezetőség összefogva a menekültekkel, gondoskodik arról, hogy a gyermekek foglalkoztatva legyenek. Tanfolyamokat rendeznek részükre, tanítják őket s azon igyekeznek, hogy a gyermekek ne szokjanak el a tanulástól. Egy másik nagy problémája a tábor életnek a menekültek élelmezése. A legtöbb táborban ezt a különböző nemzetek Vörös Keresztes intézményei látják el. Erre is sok panaszt hallottam. A táplálék nem elegendő és sok esetben nem úgy van elkészítve, hogy azt a magyar koszthoz szokott gyomor bevegye. Sok helyen a menekültek felajánlották, hogy asszonyaik készséggel átveszik a konyha gondját, ellátják a főzést. Sajnos, ezt az ajánlatot nem fogadják el s igy akaratlanul is felmerül annak gyanúja, hogy az élelmezésnél bizonyos visszaélések történnek s ezért nem akarják kezeik közül kiengedni azt. A testi táplálék mellett nagyon fontos a szellemi táplálék is. Sajnos a legtöbb táborban erről nem történik semmiféle gondoskodás. Nincs olvasnivalójuk a menekülteknek. Táborlátogatásaim során nem egyszer előfordult, hogy fényes nappal ott feküdtek az ágyon, bámulva a semmiségbe. Vannak azután, akik munkához jutnak. Austriában hatalmas iramban folyik az újjáépítés. Bécsben építenek, tataroznak, javítják az utcákat, egész épületsorokat emelnek. Hosszú esztendők mulasztásait igyekeznek helyrehozni fokozott ütemben. A baj az, hogy a munkához jutó menekülteknek, csak abban az esetben biztosítják a rendes munkabért, ha állandó letelepülést kér, ellenkező esetben mint ideiglenes munkaerőt a fizetés 75%-a illeti meg csak. Ilyen körülmények közepette azután nem csoda, hogy nagyon sokan a menekültek sorából, teljesen reménytelennek látva a helyzetet, arra határozzák el magukat, hogy visszatérnek Magyarországra. A visszatértek számát illetőleg senki sem tud bizonyosat mondani. Egyesek szerint közel húszezren mentek haza, hivatalos ausztriai jelentések 6 ezer emberről szólnak. A visszatérők sorsa — mindenki előtt ismeretes. A magyar menekültek ügyeit kezelő nemzetközi intézmények, az ausztriai hatóságokkal karöltve tisztában vannak avval, hogy a legjobb esetben is 10-15 ezer magyar menekült fog Austriában maradni. Ezeknek rendes emberi körülmények közötti elhelyezése, foglalkoztatása, a mindennapi kenyérkeresetbe való visszatérítése hatalmas, szinte emberfeletti feladat. Amikor eljöttem már nagyban folytak a megbeszélések arról, hogy miként lehetne ezt a kérdést a legjobban megoldani. Az elgondolás az, hogy Austria különböző vidékein, ahol arra alkalmas körülmények mutatkoznak rendes épületeket emelnek megfelelő lakásokként a menekültek részére. Átképző tanfolyamok rendezésével, önállósitási kölcsönök folyósításával igykeznek majd az ottmaradó menekültek ezreit beilleszteni az osztrák — rohamosan fejlődő — gazdasági életbe. Természetesen ehhez milliókra van szükség, az arra illetékesek remélik és hiszik, hogy terveik megvalósításában számíthatnak nem csak az államok, hanem a társadalmi szervek, jótékonysági intézmények adományaira is. Nekünk, amerikai magyaroknak nem szabad lelankadnunk a segítésben. Úgy magyarországi testvéreink, mint a menekültek tízezrei még mindig reménykedő bizalommal számítanak arra, hogy nem tagadjuk meg vérünket s tovább is áldozatos készséggel teszünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy testi-lelki nyomorúságukban kinyújtjuk feléjük segítő kezünket. Nem szabad, hogy a közönyösség úrrá legyen rajtunk! Egy emberként oda kell államink a Coordinated Hungarian Relief, Inc. összpontosított akciója mellé, hogy eredményes munkánkat tovább, még nagyobb mértékben folytathassuk. Ugyanakkor minden összeköttetésünk felhasználásával oda kell hatnunk, hogy törvényhozásunk tegye lehetővé azoknak beengedését akiknek olyan rokonai vannak itt akik készséggel vállalják, hogy munkát és otthont biztosítanak részükre. Révész Kálmán Nagysikerű tagszerzési kampány (verseny) Charles Elemér főszervező születésnapjára megindított tagszerzési kampány rövid egy hónap alatt meglepetésszerü sikert eredményezett. Az előirányzott egy millió dollárt jóval felül teljesítették a William Penn szervezői és ügykezelői szerte az országban uj tagok szerzésével. Lapzártakor, május 29-én az eredmény: $1,125,000 értékű biztosítás folyt be. A jövő lapszámunkban részletes tudósítást közlünk a végleges eredményről.
