William Penn, 1957 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1957-05-01 / 5. szám
2) AZ ORSZÁGOS TESTVÉRISÉGI NAPOKRA! William Penn 1957 május 1. Meg kell hát vizsgálnunk, hogy mindezek dacára igazságos-e a csalódottság, melyet minél tovább múlik az idő, annál inkább érzünk. Ehhez azonban rá kell mutatnom arra az időszakra, mikor még szorongva a félelemtől és sirva bújtunk rádiónkhoz, hogy hallhassuk neves amerikai politikusok, irók, tudósok hozzánk magyai’okhoz intézett, szinte szózatnak is nevezhető beszédeit. Fenntartás nélkül elhittünk mindent. Innen vettük a bátorságot s a szabad világban vetett bizó hittel buidokoltuk végig a hosszú kilométereket: sártól mocskosán, tépetten s mindvégig az elfogatástól való szörnyű félelemben. Nem tudtuk még akkor, hogy milyen óriási, megoldhatatlannak látszó probléma lesz elhelyezni bennünket a különböző földrészeken. Mint ahogy honnan is tudhattuk volna még akkor, hogy legfeljebb csak kívánkozhatunk oda, ahová menni szeretnénk. Ezt a naivitást egy kézen fekvő példa oltotta belénk. Nekünk is adva volt egy csonka kis ország, ahol születtünk. Ez a világ szemében mikroszkopikusan parányi csoda ország: még bolsevik rablógazdálkodás mellett is eltartott úgy ahogy bennünket. Ennek tudatában még inkább elhittük, hogy bőven elférünk a hatalmas, szabad és gazdag világban. Ha nem hittük volna magunktól? A szabad világ rádiói — hosszú heteken át sugározták felénk az erre vonatkozó bizonyosságot. — Ez volt akkor! Most 1957 év április közepét Írjuk és meg kell mondanom, hogy ma már mint menekült nem is embernek, de statisztikai számnak érezzük magunkat kvótán belül, — de még inkább kívül. Korlátlan ur lett felettünk a Kvóta, mely ingadozó kereteivel, mint “Damokles kardja” csüng sorsunk felett. Hetekkel ezelőtt még azt hittem nincs fokozat — s a menekült kedélyállapotának minden fázisát ismerni véltem. Tévedtem, mert leirhatatlanul drámai jelenetek zajlanak le most az AMERIKAI beutazás leállítása miatt. Vannak akik teljes letargiába süllyedve hazautazásról beszélnek. Eléjük hiába tesszük a hazai hirekről szóló újságokat, melyek halálról, számkivetésről, öt, tiz, tizenöt évi börtönről beszélnek. Vannak akik órákon át sírnak, tehetetlenségükben, pedig úgy lehet, hogy eddig minden megpróbáltatást erővel viseltek. Van aki meghalni kiván, vagy éppen meg is halt. Vannak olyanok is akik a teljes idegösszeroppanás előtt, vagy éppen benne vannak. Ez a jelenünk most menekült szemmel nézve. — Mikor túl ugyan a bolsevik vasfüggönyön, de megoldatlan életünk kétségbeesésével nézünk egy másik vasfüggönyre, mely a betelt “KVÓTA” címen leereszkedett előttünk. Tehettem volna írásom fölé az S.O.S. cimet, de nem tettem. Tudomásom szerint ugyanis, erre a jelre azonnali segitség nyújtása kötelező. Ha pedig ez nem történnék meg még sem: ma már kibírhatatlan csalódás lenne számunkra, melyet a leirottak után ép elmével el sem viselhetnénk. Éppen ezért csak a tények lerögzitése ez az irás. Mert mi úgy látjuk, hogy ha nem is fellebbezéssel, de könyörgéssel csak az Ur Istenhez fordulhatunk: — idézve Himnuszunk sorait. “Szánd meg Isten a magyart, Kit vészek hányának; Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának.” Wien, 1957. április 16. Lukács Ferencné Két igazgatónk legmagasabb kitüntetése (Folytatás a 2. oldalról.) ebben a legmagasabb kitüntetésben. Aztán áttért a kitüntetés elnyerése feltételeinek részletezésére. Kifejtette, hogy az első lépést a helyi s környékbeli tagság elismerése jelenti, mert pici makkból nőnek a hatalmas tölgyfák. Aztán \ egyénileg adózott elismeréssel a két igazgatónak, találó és őszinte szavakkal. Az áldomásmester aztán SOMOGYI .E. GYULA központi pénztárnokot kérte fel szólásra, aki eleinte szabadkozott, hogy nem ért a szónokláshoz, végül azonban oly szépen kikerekitett elismeréssel járult hozzá a már elhangzott dicséretekhez, hogy megnyerte a sziveket. A következő szónok, aki meghajtotta az elismerés zászlaját az ünnepeltek előtt, MACKER GYULA alelnök volt. ő is emlékeket idézett: elmondta, hogyan találkozott először LÁNG igazgatóval az 1939-es Verhovay Nagygyűlésen és hogyan lett mindkettőjükből megválasztott igazgató. Hangsúlyozta, hogy LÁNG igazgató az Egyesület iránti szeretetből és sohasem egyéni érdekekből törekedett előre. Aztán átadta neki a kitüntetést és feltüzte • gomblyukába az arany jelvényt. LÁNG igazgató látható megindultsággal köszönte meg a kitüntetést. 40 éves fraternalista múltra tekint vissza, a Verhovayért több mint 30 éve dolgozott. Régebbi pályafutásának egyes mozzanatait is felemlítette és VÉSZY LÁSZLÓ igazgatót kérte meg azok helyes elbeszélésének tanúsítására, amit VÉSZY igazgató készséggel megtett. Ekkor PHILLIPS J. RICHARD, Investment Manager állt fel és angolul mondta el, hogy 1943 óta ismeri LÁNG igazgatót s azóta tudja, milyen őszinte és rátermett tagja Igazgatóságunknak. Noha BENCZE igazgatót rövidebb idő óta ismeri, ő benne is jóakaratu, tisztaszándéku férfit ismert meg. Legjobb szerencsekivánatait fejezte ki mind a két ünnepednek. Ugyancsak angolul beszélt FALUSSY C. ALAJOS igazgató, aki kifejtette, hogy céljaink elérésére milyen óriási fontosságú az egyetértés. LÁNG igazgatóról úgy emlékezett meg, mint akivel érdemes vetélkedni. Erőteljes szavakkal emlékeztette az- Igazgatóság tagjait arra, - hogy az Igazgatóság feladatköre messzire kinyúlik az évi két gyűlésen kívül, “önöknek helyi tevékeny vezetőknek kell lenniük és az illető fiókok érdekében kemény munkát kell végezniük.” Aztán ő is f elköszön tötte LÁNG igazgatót. VÍZI áldomásmester ezután MAGYARY FERENC igazgatót kérte fel szólásra, ő volt hivatva arra, hogy BENCZE igazgatónak, régi Rákóczi baj társának adja át a kitüntetést, ő azonban ezt másnapra halasztotta, abban a reményben, hogy a másnapi igazgatósági ülésen BENCZE igazgató már jelen lehet. MAGYARY igazgató hangsúlyozta, hogy a bridgeporti igazgató is már negyven évi fraternalista múltra tekint vissza. Elsorolta, hogy BENCZE igazgató hányféle tisztséget viselt és évente milyen tevékenységet fejt ki. Aztán felköszöntötte LÁNG igazgatót, akit csak az egyesülés óta ismer. Ezután CHARLES ELEMÉR, központi szervező szólt az öszszegyült vendégekhez. Elmagyarázta, hogy a mostani egységes osztályú kitüntetés tulajdonképen a régebbi három osztályú kitüntetés megtestesülése; sajnálatát fejezte ki, hogy BENCZE igazgató nem vehet részt a meghitt estélyen, majd feldicsérte LÁNG igazgató munkáját. Sohasem szabad megfeledkeznünk régivágásu nagy egyéniségeinkről, — mondotta — mert ők voltak Egyesületünk sikereinek előfutárjai. Azután KOHUT C. VILMOS, az Ellenőrző Bizottság titkára fejezte ki angolul legjobb kívánságait a két ünnepednek. Az áldomásmester most SZABÓ JÁNOST, a központi számvevőnket vezette be, mint következő szónokot. SZABÓ központi számvevő, aki 1956-ban részesült a legmagasabb kitüntetésben, szintén aláhúzta, hogy csakis azok a jelöltek érdemlik meg ezt a kitüntetést, akik hosszú éveken át kemény és lelkes munkával vitték előre az Egyesületet. Szerinte olyan emberek biztosítják #Z Egyesület minél nagyobb fellendülését, mint BENCZE ISTVÁN és LÁNG ISTVÁN. Hálásan említi fel, hogy LÁNG igazgató, akit az 1943-as konvenció óta ismer, segített abban, hogy elnyerje a központi számvevő tisztségét. Kijelenti, hogy ő mindenkor igyekezett becsületes munkával és hűséggel viszonozni azok jóindulatát, akik őt támogatták. Meleg szerencsekivánatait fejezi ki mindkét ünnepednek. VÍZI áldomásmester erre felkéri Dr. KOVÁCS ANDORT, hogy fejezze be az ünnepi formaságokat. A clevelandi igazgató ismételten elismeréssel adózott BENCZE és LÁNG igazgatóknak, megköszönte az áldomásmesternek szép szereplését és köszönetét mondott BENCZE JÁNOS volt központi elnökünknek szives megjelenéséért. Még sokáig együtt maradt a kedélyes társaság és bizonyára mindig emlékezetes marad számukra a lefolyt szép ünnep. ÚJBÓL ÜDVÖZÖLJÜK BENCZE ISTVÁN ÉS LÁNG ISTVÁN IGAZGATÓKAT, EGYESÜLETÜNK LEGMAGASABB KITÜNTETÉSÉNEK ELNYERÉSE ALKALMÁBÓL ÉS KÍVÁNJUK, HOGY VISELJÉK AZ ARANY JELVÉNYT ERŐBEN; EGÉSZSÉGBEN MINDNYÁJUNK NAGY ÖRÖMÉRE ! T
