William Penn Life, 2002 (37. évfolyam, 1-11. szám)

2002-12-01 / 11. szám

És be akarja bizonyítani: az ős hét­­szilva-fa mögött felsorakoznak Ond vezérig hajló ősei. S széttekint magyar jelenben és magyar múltban. Neveket mond, mindenekelőtt Csokonay és Vajda János nevét, aki bakonyi-fajta, karakán magyar, pazar volt, jó volt, rossz fajtája mellett, s magyar mértéknél Ö többet adott - S Ö azt se kapta, ami nagyon kellett. És rájön, hogy akkor is igy volt, frász törhette ki a Dal és Szépség nyugtalan magyarját, mert úgy van igaz magyarság szerint, ahogy a cudarok és urak akarjá,. Mert úgy van most is, kis szamár gazok, fojtják el,fogják az Isten növényét, Magyar és vátesz ez éppen elég, Hogy honi-késsel szent szivan döföljék. S nem hiába vallatta ki a Dunát, ezt a vén folyam-rókát, a vén fecsegő elárulta a titkát: Mióta ö zúgva kivágott, Boldog népet itt soh'se látott. Nincs végzetesebb fa a magyar fánál, nincs szomorúbb magyar Ady Endré­nél. Kinőtt a fajából, paraszt-zsálya­ként elaludt, s krizantém fürttel ébredt lelke idegen ebben a zsályának maradt világban. Hiába jön el Ond vezér, nem tudja szeretni, s mégis magyar, végzetes magyar, akinek újra és vissza kellhullania "föl-földobott kö" - ként a földre, ahonnan vétetett. S ez a föl-földobott kö, Ady Endre, minden akaratával, és minden elren­­deltetettségével a magyar világba hullik vissza: Én seregem, és én népem, szeretlek én mindenképpen Hogyha szaladsz, üzön, s úzten, megrajonglak buta tűzben. Fáj, hogy igy vagy, fáj, hogy látlak, A sors bús uszitottjának. Fáj, h ogy az én éles torkom, Ma hurokkal, bénán hordom. Disznók állnak most elébem, röfögöen és negéden. S orditö és intő vágyam, belepusztul a muszájban. Magyar Nyelv Betheleirk^^SjL Fáy Ferenc A csillag régen nem ragyor,- megkopnak mind a csillagok. Csak vér van, könny és vad hadak s riadt, lapító házfalak. A három király, számsorok- osztás, szorzás - közt hánytorog; s lázas álmokkal méri le: Megért-e? Megéri-e? A pásztorok meg, nagy subák alatt álmodnak új csodát: több esőt, gazdagabb napot s a báránykákért kamatot. És sár van, csönd s a csönd alatt: véres virágok alszanak. Szeretnék sereget szedni, Sok-sok mindent, visszavenni, Bár csalódna, holtát-lelten Én kétkedő, magyar-lelkem. S mig mint egy modem Prometeusz, aki ellopta a Nyugat tüzét, s magyar Kaukázusára szegezve, magyar sor­sokkal bíbelődve éli többre rendelt életét, addig Seregesen senkik jönnek, S megrabolnak, elköszönnek. Gúnnyal, szabadon. Mi bennem gyúlt, mindenkié a vagyon Mind a szépet, amit hoztam, S ami új, nagy átkozottan, sok pazar , W­Úri, léha nullák raja söpri be. S magyarságáért űzetve, számüzötten, és földönfutóként kell elvéreznie, s mint kopók űzte vadnak, vissza­­vissza kell, harapnia üldözőire, s amig a sarkában vannak, marnia kell, mert Muszáj-Herkules, aki dacból Herkules, kényszerüség-fája, aki kelletlen virágzik. Azonos létéből azonos sors is következett: Minden, ami itt fájdulva rezdül, Rajtam fút át kasul-kerésztül, Én vagyok fájdalom-kamat Én hurcolom meg magamat .. .Jól megüzött magam a sorsom S mégis a magyar sorsot hordom, S mégis ez átkozott mezők, Magyar mezők és könnyezők Magamnál százszor jobban fájnak. Faluról indult el, s oda gyakran vissza is tért. Szerette a falu lelkét, s a belőle származó, "bátor, tiszta, szűz, erős, földszagu-gondolatokat." Nem­csak a messzi-világ csábította: elűzte az ottani nyomorúság, életet lebilin­cselő kilátástalanság Sohse örültek, s itt maradtak. Gyermek-haduk fú t elszéledve, Szerte e szomorú világban S im, kiszáradt életük nedve.- Kúnyhó, olajmécs, munka, éhség, gyermek, rongy, szégyen és a többi, S végül a legnagyobb parancs jött: Tessék a tüdőt kiköhögni. A három millió koldust még nem fedezte fel Magyarország, de Ö már mindenkit megelőzően, tisztán látta embertelen elesettségét, s látta elesett­­ségük mellett a helyzetük és a kibontakozott öntudatok közti feszültséget is. Megrázó erejű verseivel áll oda az "égő életet siratókhoz", s parancsol csendet a "duhaj kedvek Éldorá­­dóinak." S mivélett a gőgös héja-nász? - Léda kitelt becsülete, s egy kegyetlen elbocsátó üzenet után nők jöttek, "kis csukák", akiknek eleve nem volt becsületük. Ady önmagát tépte ki a múltból. Nemcsak Lédától vált el, de felszabadult az egész régi élettől. Nem mintha idáig is tisztelte volna az együvé-tartozás kapcsait: Milyen régen és titkosan igy volt már-irja, Sorsod szépitni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött ékes Léda-zsoltár. A mérges csalánnal, gyanúval, vád­dal paskoló Elbocsátó szép üzenet, csak az Én beszennyezlek vers ígére­tének "én kikacagom kósza árnyad, feléd fúvók, menj, elbocsátlak" bevál­tása volt. "S régen nem vagy, mert már régen nem látlak" - jával most Ö maga törte ketté "Léda aranyszobrát", [jjjij] Uilliam l'enn Lile, December 2002 15

Next

/
Thumbnails
Contents