William Penn Life, 2001 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2001-03-01 / 3. szám
sebb lett Öt is. Bem a "fiát: félti; azt igen! Magyarország összes tábornoka közt egyedül az Ö ösztöne ismerte fel, akár egy jó hadihelyzetet, hogy milyen érték rejlik ebben a fiatalemberben, a főhősben az ügy számára. Felelősséget érez érte. De hiába a parancs. Petőfi költői vágya beteljesült: nem úgy fogyott el, mint a gyertyaláng. Halála az istenek költői müve volt, méltó e kedvencük egész költészetéhez. Az azonban, amit legkevésbé várt az utókortól: gondolatai, nagy okai a haragvásra, álmai a szabadságról, s a nép jövőjéről változatlanul időszerűek. Kínzó örökség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek "szépségét" élvezheti, és elzárkózik a bennük rejlő parancstól! Befejezésül itt a vers, hü tükre e kimagaslóan ritka nagyságú költöi-és emberi barátságnak: Simon István: Petőfi Aranyéknál A költő jött, szárnyalt a költő, mint mesés garabonciás, fehér úton, porfelhös földön.... Tudtad-d szalontai ház? Vártad-e kint a kapuban nótárius uram? Dehogy, dehogy! Éppen a méhes közepén csapott rá a hir. Hogy repült volna a vendéghez, mint öröm húrjáról a nyil! "Ejnye, a dolmány oly kopott már" - gondolta-, s hirtelen besurrant a hátsó ajtónál. "Föl az atillát, föl az újat!" Sürgőit a boldog feleség.- De tésztás kézzel hogyan nyúljak hozzád?" - csapkodta tenyerét. Éppen ebédhez készülődött, a konyhában ezüstösen úszkáltak a karikás gőzök. "Hagyj most mindent, ide ért Sándor!" Zizgett a fésű, a kefe. “Egy pihe villog a ruhádon" - Nem baj, szaladt már kifele, ki az ajtón és le a lépcsőn. Megnyugodott, ahogy meglátta a költőt: nem érkezett késön. Petőfi - aki kint a kiskert kerítésének dőlve várt, és minden helyzetet fölismert - észrevette az új ruhát: “Ki vagyok én, király-e, vagy gróf, hogy igy vársz?"- És (látszatra csak!) indult is kifelé haragvón. De karolta már keskeny vállát, szorosan ölelte Arany. Nevetett Petőfi is, rázták egymás tenyerét boldogan. Az lehetett aztán a nagy perc, ahogy tüzes szemébe nézett Toldi Miklós János Vitéznek! H] 14 flilliamPpnililf. March 2001 4 Memorials by János Arany (translated by George Szirtes) How often as I’m dreaming Your figure shimmers by. My friend, too early taken, Your grave unmarked, forsaken. Who knows now where you lie? In vain now come the rumors Of your return, I know The meaning of such fictions, I count their contradictions And gently bid them go. I know the hesitations, The stutterings of each Poor tongue-tied group, whose chatter Means to delay the matter But stumbles into speech. Their stumbling is no comfort, Once they have all withdrawn The rumours come to banish Hope, which is sure to vanish With yet one more false dawn. Nightly I see your image In others’ sorrowing. So many sad revenants, Death’s shadowy lieutenants - It is not life they bring. (1851) Already he’s at rest beneath the plough; “One thought” had vexed him: none can vex him now Dust is the heart that used to beat and ache, He sleeps now in a silence none may break. The sacred passion and the fevered dream Half madness, yet half visionary gleam, All present interest now he will resist, But looks ahead: mere dust in a clenched fist. It’s better thus; to quite inferior souls. The very thought which hurts, the same consoles. The tears that glow like jewels, once would blind. I’ll not wipe them away, but am resigned. Though heaven has closed his eyes, I often feel His breath run through me as with blazing steel. Through open windows he drifts like a balm And soothes my burning forehead with his palm. I hear his light steps sweeping by my ear, Forget myself and cry, “What? Are you here?” Then startled, find my image of him true At least in a few lines, some ghostly few, “It’s him,” I cry, “this image, it is him! The colour strong although my sight is dim,” And bless the hand that I can hardly see... Visit me often, gentle memory! (1855)
