William Penn Life, 2001 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2001-01-01 / 1. szám

mozdulatlanul állottak, mintha megbabonázta volna őket valami csuda.

Az ének elhangzott és Domonkos érsek az oltár előtt állott; a ministráló pap csengetett és ünnepi komoly csendben kezdődött a nagymise.

A templomban sárgán lobogott, csillogott a tenger gyertya és a sárga világosságban imbolyogva gomolygott, úszott, kanyargóit a tömjén nehéz, kékes füstje. A mozdulatlan némaságban csudálatosán és félelmesen hangzott a mise énekes latin baszéde....

Azután ott térdepelt az oltár előtt István és Gizella. Mellettük merev mozdulatlansággal állott egyoldali az udvarispán és másoldalt Vecelin úr kivont karddal.

S Domokos érsek István elé lépett és megmártotta két ujját az aranytálban, akit egy pap tartott eléje. A tálban szentelt olaj volt és az érsek megkente vele István homlokát.

S latinul mondta hozzá a szókat.

Azután az oltárról elvette a király koronát és felmutatta. És mellette a barnacsuhás József barát állott, kezében a hosszúnyelü fekete bereszttel.

S az érsek István fejére tette a koronát és a barát kezébe adta a keresztet. És Anasztazius Gizella fejére egy leveles arany koronát tett.

S megint latinul mondta hozzá a szókat az érsek, meg a püspök. Azután István felállott és felállott Gizella is. Az érsek és a püspök kezén felléptek az oltár grádicsára, megfordultak és megállották egymás mellett. És ekkor Domonkos érsek latinul mondta: Ecce Rex! Ecce Regina!

Mire Radia apátúr magyarul kiáltotta: Imhol a Király! Imhol a Királyné!

S mennydörgés rázta meg a templomot: az urak kirántották a kardjukat, úgy kiáltottak és kinn a katonák kirántották utána a kardjukat és kiáltottak, s azután a várban összegyűlt minden rendű népek kiáltottak és még zúgott kint mind meszszenbbre dübörögve az emberi dörgés, amikor a templomban ének zendült fel, István és Gizella pedig ültek az oltán előtt két aranyos széken. Fejükön a korona, István jobb kezében buzogány, bal kezében kereszt. Szemben ültek az egész templommal, és minden ember jól láthatta őket, és ök láttak minden embert, aki a templomban akkor ott volt.

(Részelt Kos Károly: Az orszagépitö cimü regényéből.) [jjjjT]

William Fenn Life, JanuarfHÖbO I

I am still proud

Dezső Kosztolányi

(1885-1936)

I am still proud to be Hungarian

and my granddad, the grey-haired veteran

always smiled happily as I began

to sing of battles that were past and gone

for sitting on his lap, I used to chant

that Hungary was always triumphant.

But sometimes his look darkened for a moment;

Don’t let, for Heaven’s sake, the poor kid learn that there are worlds with marvels still untold, that Versailles’ gardens blossom in pure gold,

Don’t let him see -- or know about — those worlds, or taste their joys, — or listen to their voice.

On our estate the sound of Magyar words like booming of the mighty ocean roars... and we must guard the quiet of his dreams just as we guard a sick child’s reveries, lest he should learn: his life is not a life and that he is dead — though he feel alive,

Oh, don’t let him find out: all is in vain, let him be poet, seer-prophetize he may,-- each and every little Hungarian is voiceless -- for the World to her the man.

Towards the new millennium

Zoltán Jékely

It’s not the year two-thousand, my poor love, the new millennium has not come to bare us; we’re asleep in the deep though the old blue above is buzzing with a strange new apparatus.

The house where we were born has been knocked flat, whole districts downed. Our beds and chairs are dust. Our books are gone (foul hands have seen to that) our likenesses in art are likewise lost.

New shoes are squeaking down the avenue: the girls are different, their clothes different too.

Our dreams, like old wine too long bottled, thicken and grow sweet, till their very flavours sicken.

Time dangles the sun on its slow pendulum above the earth. And when at last we come to sleep, it’s as if in some distant zone like long-boned incas swaddled in the stone.

9