William Penn Life, 2000 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2000-02-01 / 2. szám
melyhez igy fohászkodott: "Magyar Nyelv! Édes nemzetemnek nyelve! Teáltalad szólaltam én meg először, teáltalad hangzott az én fülembe az édes anyai nevezet, Te reszkettetted meg a levegőt, melyet legelőször szíttam az én bölcsöm körül, s Te töltötted be azt az én nevelőimnek, az én hazámfiainak, s az engemet szeretőknek nyájaskodásaival; Teáltalad kérte az én csecsemő szám a legelső magyar eledelt, a Te darabolt izecskéiden kezdettek kifesleni az én gyermeki elmémnek első ideái. " Azólta, mind e mai napig is, az én ifjúságomnak változó sorsú napjáig, édesebben hangzott te általad az életnek közbeszéde, s a pajtásosságnak édes szava; az én elmémnek gondolatja mindenkor feljebb emelkedett Teáltalad, mint más idegen nyelvek által, s a Te toliadból kicsorgott Írásokban több örömet találtam, mint az idegeneknek legtanultabb munkáiban. S aki ennek szűk voltáról panaszkodik, hasonló a Magyarországon éhhel meghaló emberhez; és aki darabos vagy éktelen voltán finnyáskodik, úgy tesz, mint amely süket az olasz koncertnek hiányosságáról perorálgat. Sok iró ennek alkalmatlan voltáról csak saját tehetetlenségét, vagy pedig restségét palástolja." Viszontagságos élete folyamán sem esik sohasem kétségbe. Még fájdalmaiban is van valami öröm. Van benne valami a garabonciás diákból, aki zuhogó esőben, villámok közt ázik-fázik, mosolygósán, rossz gúnyában, hóna alatt szorongatva egy-egy ily módon szerzett ritkaságát. Petőfi kóborlásainak őse Ö. Ök ketten irodalmunk legendás vándorlegényei. A népdaltól az ódáig sok húros hangszer Csokonai költészete. Az előbbi még nem elég könnyű nála, egyszerű, jó, magyar szavak helyett, akadnak még benne a korhoz illeszkedők is, de akad már bennük egy, szinte népies dalnak is beillő románc, a Szegény Zsuzsi a táborozáskor kezdetű. Olyan már ez a vers mintha a néptől leste volna el, csak kifényesítette. Itt is akad egy ritka ragyogású szó, jellemző Csokonai szinezöképességére - a violaszinpecsét. Este jött a parancsolat, violaszinpecsét alatt Egy szép tavaszi éjszakán, zörgettek Jancsim ablakán. Éppen akkor vált al tőlem, vígan álmodott felölem Kedvére pihent ágyában, engem ölelvén álmában; Mikor bús trombitaszóra ülni kellett mindjárt lóra, Elindulván a törökre, jaj! talán elvált örökre; A lelkem is sirt belőlem, mikor búcsút véve tőlem:-Isten hozzád! - többet nem szólt, Nyakambaborult, s megcsókolt. A Jövendölés az első oskoláról Somogybán cimü versében Ö látja meg elsőnek helyesen, hogy a betyárokat maga a társadalom, a mostoha körülmények nevelték ki; ime egy rész a versből: Hát, muizsáknak szentelt kies tartomány! Ily számkivetve volt nálad minden tudomány? Hát csak sertést nevelt-é a makk s haraszt? Hát csak kanásznak termett a somogysági paraszt? Istenem, senki sem vette észre, hogy e részben Árva még Somogy! Hány jó ész lett vaddá, hogy nem miveit ék? Hány polgár bunyikká, hogy jobbá nem nevelték!? Dudva lenne dudvák közt az ananász. Kanász marad, akinek a nevelője kanász. Hát már hogy a Somogy ily tudatlan, formálatlan, Kié a hiba?! Debrecen és Patak messze estenek ide, Hol a múzsák nem is esmértettenek. Ami kevés pénz bejött, két-három pőre Nagyobb dologra ment el - borra, avagy disznóra, S a szegény pórlegény vagy bodnárnak, vagy betyárnak, Vagy zsiványnak állt. Oh, szomorú sorsa egy megyének Hol a magyar lelkek megvetve heverének Oh, nem fáj-é a szive minden magyarnak, Hogy a magyar fiákkal gondolni nein akarnak? Sárospatakról Pozsonyba ment a költő - de már ekkor roncsolt tüdővel, hogy összegyűjtött müveinek kiadására pártfogót keressen. Szegény költő számára ez volt az egyetlen lehetőség müveinek megjelentetésére. Búcsú a Magyar Múzsáktól cimü versének dacosan-kesenü soraiban igy szól a Múzsához: Szeret, azt megvallom, szeret szivem kénye . •, j De nem vágyok lenni az ország szegénye. ■■■,-■ Mit ér az embernek, ha van is reménye, S azonban üressel tele az erszénye. Mit ér örökös hirt nyerni llliásszpl S falunként élödni tudós-koldulással ?! Pozsonyban kiadott magairta költői hetilapjának, a Diétái Magyar Múzsának tizenegy számában azonban hiába közölt a nemességnek is kedvező alkalmi költeményekét, a "tudós-koldulás" sem szerzett neki mecénást. Amikor az országgyűlést itt Pozsonyban berekesztették, a Óiétai Magyar Múzsa is megszűnt működni, s ezzel Csokonaink első költői korszaka is lezárult. Kifakadás cimü versében életének ezt a korszakát igy összegezi: Biz én nem törődöm már akárki mit beszéljen Gyarkran rúgást ejt a szamár becsületes személyen. És jámbor is jár ott, ahol égy két irigy kutya csahol. Akárki mit felölem mond, mind szél után bocsátom Volt mindenkor, s lesz is bolond; De volt, s lesz is barátom. Behunyom hát fülem, szemem Érzem tulajdon érdemem. A Kevély cimü versében mai világunknak is megszivlelendöen szól: Williia Pfii Lite, February 2000 13
