William Penn Life, 1996 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1996-10-01 / 10. szám
Page 6, William Penn Life, October 1996 EBES EEtf/ETEIIIIEK liyELVE yy Börtönvilág Magyarországon 1956-os Forradalmunk Évfordulójára Emlékezve Kerékgyártó Barbara A Magyar Óldal Tudósítója A Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetségének azonos címmel kiadott könyve - Börtönvilág Magyarországon, - ezekkel a jelentőségteljes mondatokkal jelent meg 1990-ben nyomtatásban: "Emlékeztetőül - azoknak:-akik még mindég rendületlenül forgatják Lenin és Sztálin műveit, s hisznek a proletárdiktatúra győzelmében,-azoknak, akik megalkusznak, és kiegyeznek a bolseviszta diktatúrával;-akik félrevezetve, vagy megfélemlítve építik a keleti terrorszocializmust, s egyidejűleg küzdenek a népek egyetlen szabad államformája ellen;-azoknak végül, akik túlélték Rákosiék börtöneit és munkatáborait, de a szabadságban és jólétben ma már elfeledték a múltat - hogy emlékezzenek!” Mi most, forradalmunk 40.-ik évfordulóján költőinken keresztül azokra az ártatlanul bebörtönzött honfitársainkra is emlékezünk, akik a Rákosi és Sztálini diktatúra éveiben Magyarország különböző börtöneiben szenvedtek, néha hosszú évtizedeket is, - "volt, aki bírta, volt aki megőrült”, volt, aki soha sem érte meg, hogy az októberi forradalom napjaiban újra meglássa és élvezze börtönrácsainak megszűnését. Bebörtönzésükhöz a vád általában mindég ugyanaz volt: a kommunista államhatalom megdöntésére irányúló tevékenykedes! Lehetett az egy gyerekes szervezkedés, titkos és tiltott politikai pártok alapítása, röpcédulák osztása, kommunista ellenes jelszavak falrafestése, mondása, vagy csupán meghallgatása, fegyveres csoportok szervezkedése, az ősei földjéhez ragaszkodó paraszt ellenállása, földjének államosításakor, a munkás tiltakozása az embertelen norma és versenyrendszerek ellen, besúgás, vagy éppenséggel az államhatalom által kieszelt koholt vád. Államellenes tevékenységnek számított ha valaki megpróbált elmenekülni az országból, bűnösnek számított, aki titokban Isten szeretetére tanította az ifjúságot; bűnös volt maga az ifjúság, aki emberséget és szabadságot követelt; az egyház, aki a vallás szabad oktatását és gyakorlását követelte; vétkes és bűnös volt továbbá az értelmiségi, aki nem volt hajlandó maradéktalanul elfogadni a kommunizmus ideológiáját; - zsarnokság uralkodott az egész országban, amiről Illyés Gyula "Egy mondat a zsarnokságról” című monumentális verse adhat csak némi fogalmat: Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsövekben, Nemcsak a börtönökben, nemcsak a vallató szobákban, Nemcsak az éjszakában kiáltó őr szavában Ott zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, abban, ahogy a gyermek idegennek felelget. . . az ott van nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorban, mint légy a borban, mert álmaidban sem vagy magadban, ott van tányérban és pohárban, az van az orrban, szájban, hidegben és homályban, szabadban és szobádban, - mintha nyitva az ablak, s bedől a dögszag . . . ha magadban beszélgetsz- ő, a zsarnok kérdez, képzeletedben se vagy független ő les, hiába futnál, fogoly vagy, s egyben foglár, dohányod zamatába, ruháid anyagába beivódik, evődik - velődig . . . mert ahol zsarnokság van, minden hídban .... Tíz esztendő leforgása alatt 1945 és 1956 között így történt, hogy több mint 700 ezer ember volt letartóztatva, internálva és börtönbüntetésre Ítélve. ... Ha a közbüntetésből elitéltek számát is ideveszszük, akkor ez időben Magyarország minden tizedik! állampolgára börtönben ült! -Ennek a hatalmas embertömegnek a fogvatartására Magyarország korábbi történetében elkepzelhetetlen számú börtönt, internálótábort és munka tábort létesítettek. Ugyanez vonatkozik a letartóztató, kihallgató és bírói intzményekre is. Az egész ország népe némán robotolt, vagy éljenzett, ahogy diktálták; a munkásság, parasztság "felajánlások” szellemében őrölte fel testi és lelki erejét. A börtönök élére a leghirhedtebb hóhérok kerültek, ahol túlfeszített munkával, tervszerű éheztetetéssel, veréssel és a középkori inkviziciós kínzást is meghaladó fenyítéssel a "vasalással” próbálták az embereket lelkileg, és testileg is nyomorékká tenni. Tollas Tibor versében így ír erről "Kurtavas” című versében: Négy méter föld rejti a pincét, hol vasba verbe ül a sor. Föl nem szivárog soha innét a fuldoklás, a csukló sikoly. Csak az tudhatja, aki itt él, mit rejt a nyári föld alól. A kövön ülsz, lábad felhúzva, bokádhoz láncolják kezed, Mint régen rabszolgák a gúzsba, csak számolod a perceket. Századok telnek s kezded újra, csontodig vág a vasperec, Bordád szorító börtönében kihagy a szív, a vér megáll, Karikák gyűrűznek sötéten, s ölelne zsibbasztó halál, De jaj, ha moccansz a vas mélyen húsodba mar, s ordít a száj. . . . És új napok, új kurtavasak, rúgások és sötétzárkák következtek; semmi hír a világról, az elítéltek számolták a napokat, a halottjaikat, a megtébolyultakat és azokat is, akik rabéletükben váltak árulókká! -De akármilyen hihetetlenül is hangzik, a börtönök lakói saját sorsukon keresztül tudták és tanulták meg, hogy történelmünk legkegyetlenebb zsarnokaival és népbolonditóival állanak szemben. Ezek a börtönök végül is a nemzet nagy átnevelő iskolái lettek. S mindazok, akik kiszolgálva büntetésüket kikerültek újból az életbe, magukkal vitték a "börtöniskola” tanításait. így terjedt a valóság felismerése, így vált a napnál világosabbá mind szélesebb tömeg előtt, hogy mi játszódik le a kulisszák mögött, s hogy a rendszer és annak vezetői idegen érdekeket kiszolgáló hazaárúlók. Bámulatos hírszolgálat terjedt el ez elitéltek hozzátartozói között. Ezek az asszonyok, édesanyák, testvérek és barátok, ahol csak tehették terjesztették a börtönökben lejátszódó kegyetlenségeket. Bátorságuk, meg nem alkúvásuk, kitartásuk és összetartozásuk! maradjon nekünk is örök példa, s illésé elismerés őket most és az utókorban. Isten is ott volt ezekkel a szerencsétlenekkel a zárkában, bárhogy is tiltották. Mikor évtizedék büntetésével az elítéltekre rácsapódtak a börtönök nehéz zárkaajtói, lélekben még mindég erősen nyújtották az ég felé a kezüket. Imáikban átszellemülve és fennhangon mondtak köszönetét, hogy életben vannak, s kértek békességet és kegyelmet azok számára, akik Istent éltetve haltak mártírhalált. S a keresztényi szellem, az egyházak közötti megértés soha ilyen mértékben nem működött együtt, mint itt a börtönökben. Az esti zárás után a rabok közösen imádkozták el a "rabimádságot”, mely többek között így szólt: Oh, Urunk, vedd el tőlünk ezt a keserű poharat és bocsájtsd meg bűneinket, mert gyarló emberek vagyunk. Adj kegyelmet, hogy erősek legyünk az áldozatra, ha büntelenek vagyunk vagy erősek a bünhödésre, ha bűnösnek találsz- Szűnjék meg a gyűlölet és váljék valóra a Te igazságod szent igéje a SZERETET. Teremtő Urunk! Fordítsd a Te jóságos tekintetedet méltatlanul szenvedő hozzátartozóink felé, enyhítsd szenvedését szerető szüléinknek, hűséges hitvesünknek, testvérünknek, s árván maradt gyermekeinknek. A Te szereteted fénye melegítse árván maradt otthonunkat és szárítsa fel a könnyeket. Ámen. A rendszer minden ördögi mesterkedése, elképzelése és tervezgetése ellenére sem sikerült a börtönök lakóit emberi méltóságukban megsemmisíteni, lealjasitani. A zárkák mélyén, munkahelyek porlepte sarkaiban, versek, verses kötetek jelentek meg, s később megirt regények részére itt alakult ki a történet körvonala. Mások zenei darabokat komponáltak; azokról a százakról nem is beszélve, akik nyelveket, vagy más tudományos ismereteket tanultak rab - és zárkatársaiktól. Ott, ahol könyv, papír, ceruza nem létezett, ott bizony nem volt könnyű verseket Írni, vagy zenét komponálni. De akadtak mindég rabtársak, akik beosztásuknál fogva egy-egy darab papirkához jutottak, vagy egy darab ceruzabélhez!, amire aztán mint ereklyére vigyáztak. WC-papirra irta versét Tollas Tibor, Gérecz Attila és sokan mások, s már ott elhatározták, hogy ezeket a verseket könyvszerű füzetbe átírják. így születt meg a "Füveskert” című gyűjtemény, amely 1956 tavaszán már a hatodik kötetet érte el. ... A váci börtön zárkájában született meg Tollas Tibor hires verse a Bebádogoznak minden ablakot című is. 1951-ben Rabok szabadságdala című versét S. Kóosa Antal szintén a márianosztrai börtön falai között irta: "Rangunk a rongyos 'R’ betű, Barátunk a koldús és tetü, A kenyerünk csak félfalat, S a falak itt sem vallank. Sorsunk ma még a szolgaság, De holnap miénk a világ. A rabok szabadság-dalát fel nem foghatják már a rácsok, Szálljon a zsarnokságra átok. Ne félj, az Isten is velünk. Ma még rikácsolás, de holnap: imádság lesz az énekünk.” -Írja versében a költő. S minnél erősebb volt a terror, annal erősebbé vált a rabok szellemi ellenállása is. 1955 után lényeges enyhülés következett be a börtönökben is. Mígnem a hűvös októberi hajnalon hangok szűrődtek át a zárka ajtókon: forradalmi hangok. Reggeli után már tisztán hallhatták a rabok a tömeg követelését: engedjék a politikai elitélteket szabadon, s hallhatták, oly hosszú évtizedek után a tömeget - a Himnuszt énekelni! Ezután már csak a szabadulás, az öróm és a búcsú következett a börtön falain belül is; Csizmadia Zoltán így köszönt el rabtársaitól: "Jó, ha az életben minket ész vezet! - Börtön - múltadból kell, hogy megtanuld! A jövő parancs; emlékezés a múlt. Búcsúzásul ezzel szorítsunk kezet.” Emlékeztetőül, a költő üzenetével, Tollas Tibot. . . . Hogy a maradék egyszer elmaradt című versénik pár szakaszával zárjuk ünnepi megemlékezésünket. Borsó, bab, lencse . . . szürke éhezés. A kondér megcsörren a köveken. Meghalni sok, az élethez kevés. Zajára szétszakad a türelem. S lázasan készít csajkát, kanalat. Vacsorát vernek a börtönfalak. Fakó szemünkben kinyílik az ég, Mig habzsoljuk az izetlen babot. Hetente kerül ránk a maradék. Óh, teli csajkák, dús ünnepnapok. Várjuk, várjuk - megváltó pillanat. - De a maradék egyszer elmaradt. Az igazságot emlegettük hárman. S eszembe jutott a sok millió: A mezőkön, a föld alatt, a gyárban, S mögöttük sort állt egész légió, Az éhes had, mely századok alatt A maradékból mindig kimaradt. Én szégyenükén hallgattam el.. . zárkám zajongott még, - benn csöndes lett szivem S mig ábrándoztak zsíros koncok láttán, Ragyott arcuk, s nem volt senki sem, Kit bántott volna, ha megint akad, Ki a maradékból majd kimarad. Itt nem kell szó, már kifacsarták régen. Ember, - csak ezt a percet vidd tovább, Mit érzel itt, most, lenn a mélyben, Mikor más kapja meg a vacsorád . . . S vigyázz, mert HIÁBA LESZEL SZABAD, Ha mohó kezed új zsákmányra csap. S a maradékból EGY IS KIMARAD! (E cikk anyagául Fehérváry István Börtönvilág Magyarországon c. könyve szolgáltatta az adatokat.)
