William Penn Life, 1996 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1996-09-01 / 9. szám
Page 6, William Penn Life, September 1996 EEES III/I mill 1'IIVI yy Csikszenttamás Követet Küld Kerékgyártó Barbara A Magyar Oldal Tudósítója Fekete volt az éjtszaka a falu felett, kutya se mert ugatni. Csak a szél búgott a kéményekben, s kavarta a keserű füstöt, mint sátán a gondot az emberek lelkében. Árva Mózeséknél is csak kendő alatt égett a lámpa, hogy ne bosszantsa fényével az éjtszakát, s ne hirdessen reakciót a megkergült világban. Az ember kilesett az ajtón, figyelte nehány percig szűkre húzott szemmel a vaksötétet, de csak az eső percegett halkan a zsindelytetőn, más nesz nem hallatszott sehol. Néma volt a falu, s komor, mint a temetők éjjel. — Áron, te! - A fiú felszökött a kemence mellől. Tömzsi, jókötésű, tizenkét éves forma legényke volt. — Itt vagyok, idösapám! - Ujjast, főrevalót végy! Megyünk a havazba - mondta az apa. Az asszony ott a lámpa mellett leeresztette ölébe a hímzést. Szeme ijedten rebbent, mint a kicsi madarak, akik tudják már a vihart. — Megtudott valamit? - kérdezte elsápadó szájjal. - Muszkák gyűnnek újra? - Munkába viszik a népet?. — Nem - felelte mogorván az ember, s nem nézett az asszony szemébe. Leemelte a kalapját a szekrényről, s a fejébe húzta. — Idösapám, a kisbabát is vigyem? — Az nem árt soha - felelte az ember az ajtóból, - ügyekezz. Búcsúzz el anyádtól is, ej szén oda leszel kissé. Azzal már ki is lépett a sötétbe, s csak a nyitott ajtó fekete rése maradt mögötte, mint egy félelmetes idegen intés. — Isten megáldja, idösanyám! - mondta a gyerek, s már indult volna az apja után, mikor az asszony sovány karja kinyúlt utána, és átfogta a vállát, féltő, markoló szorítással. — Idős kicsi fiam - suttogta sápadtan, és a szeme megtelt könnyel-, aztán vigyázz magadra, hallod! . . . — Ne féltsen engem - adta vissza fiú legényesen a szót - ejszen postát kell vigyek újra valamerre, Mádéfalvára talán, vagy Szentgyörgyre a papokhoz. . . . — Vigyázz magadra, jaj, vigyázz magadra .. . suttogta az asszony, aztán, hogy az ajtó kilincse kattant, s ott maradt egyedül a lekendözött lámpa mellett, s hangtalan, nehéz sírással ráborult az asztalra, mint terhelt, bús gyümölcsfák ahogy kidőlnek a súly alatt. Kint az éjszakában a tornác előtt Árva Mózes megvárta a fiát. — Ügy vélem, Mádéfalvára lesz utam esmént? - Messzebb most az egyszer - dörmögte az apja, s megindult. - Másoknak is menniök kellene, nem csupán a hónak, hogy tavasz lehessen Székelyország fölött, mondta, s majd nagyot sóhajtott. -Na gyerünk! - S nekifszültek az éjtszakának, s a hegynek. Mire feljutottak a Tatárkőhöz, már égett a tűz a szikla töviben. Vén Harangozó Márton ült szemközt a tűzzel reves farönkön, s fehér haján, fehér bajszán megcsillant a lángok fénye. Körülötte széles, nagy körben emberek ültek vagy álltaik: szótalan, sötét arcok, bajlátottak, kemények. — Meggyüttünk! - mondotta nagyot szusszantva Árva Mózes, amikor odadobbant vén Harangozó Márton éle, s lerázta kalapjáról a vizet. A vénember ránézett. — Itt a gyerek is? — Itt - bökött Árva Mózes a háta mögé. - Gyere elé, Áron! — Lépj elé, fiam - bólintott vén Harangozó Márton is ott a fatönkön, - ide a tűzhöz, hogy lássanak az emberek. Áronka odalépett a tűzhöz, levette ő is fejéről a kalapot, s lerázta róla a vizet, ahogy a nagyok tették, s orrát is megtörölte a ködmöne ujjával. — Útra mégy, gyerek! - mondotta vén Harangozó Márton, s Áronka bólintott. — Tudom én azt. — Azt is tudod, hová? — Ejszen Szentgyörgyre, vagy Brassóba tán. . . . Az emberek hallgattak, s a földet nézték, meg sokan a tűzet. Senki se szólt. Furcsa, nagy csöndesség volt, hallani lehetett benne a patakot alant a völgy odvábán. Aztán vén Harangozó Márton felemelte a fejét, és a hangja ünnepélyes volt, akárha templomban szólott volna. — Ide figyelj, gyerek! Reád esett a falu választása esmént, mert hogy te vagy a legéletrevalóbb gyermekeink között. S mert oda, ahova neked menned kell most, nem mehet el sem férfiember, sem aszszony, mert elfognak útközben, börtönbe vetnek, tán még meg is gyilkolnak. Nehéz s nagy feladatot biz reád a falu ezen a napon. Értesz engem, Áron? — Értem hát! - felelte a fiú, s nyelt egyet. — Hát ide figyelj akkor, Árva Áron! - A mai napon én, s mind, akik itt vannak, reád bízzák a falu szavát. Hogy elvidd ezt a szót a fölséges Úristen segedelmével tova Amerikába, s átadd azoknak, akiket illet. Értesz engem, Áron? A fiú egyet nyelt megint. — Értem. — Elmondják itt most neked sorra az emberek mindazt, amit levélbe beleírni nem lehet, mert a posta nem vinné el a levelet, s tömlöcbe kerülne érettük az, aki a szavakat leírta. S te mindezt a fejedbe veszed, Áron, s elmondod odaát messzi Amerikában azoknak, akiknek szól. Értesz engem? — Értem. — No, akkor kezdjük! Ábécé szerint. Antalos Esvány! A hallgatag, sötét félkörből egy ember lépett a tűzhöz, s megállt a fiú előtt. — Áronka fiam, segítsen az Isten, s mondd meg a bátyámnak. Antalos Kárujnak New York városában, hogy tiszteltetöm én, az idős öccse, s tisztöltetik a rokonok is mind, meg a szomszédok, de bizony velünk nagy csúfság esék. Meghurcolnak engemet is a kommunisták, megbotozának, mert megtarték magnak húsz véka búzát a magaméból. Mondd meg, hogy hej, Káruj, becsapódtun mi ám tiveletek is, mert lám, azt írtátok folytonosan onnan New Yorkbul, hogy békesség következik és szabadság a háború után, s hogy a nép fog uralkodni ezentúl. Hát mi bizony békesség helyett dúlást kaptunk, szabadság helyett kegyetlen rabságot, s nem a nép uralkodik itten, idős egy bátyám, hanem maga az ördög. S mondd meg neki, Áron, hogy tegyen ám valamit értünk ott, ha tud, mert mink úgy élünk itt, mint a farkasok, télen nyáron fönt a havasban, hogy el ne fogjanak, s idegenbe ne hurcoljanak, s hogyha hamarosan valami nem lesz, hát műnk bizony kiveszünk itt mind egy utolsó szálig. Ezt mondd meg, kicsi Áron, segítsen az Isten! Sorra léptek az emberek a tűzhöz, ahogy vén Harangozó Márton a nevükön szólította őket, s mondták az üzenetet testvérnek, sógornak, rokonnak, ismerősnek. Nehéz beszéddel, akadozó szóval. A tűz lobogó fénye rőten villant a kemény, barázdás arcokon, s a szemek sötét mélyéről visszatükröződött. S kicsi Árva Áron állt szemközt az emberekkel, hallgatta a szavakat, s berótta őket valahová mélyen a leikébe, ahonnan nem törölheti ki semmi és senki többé székelyek panaszait. Mikor aztán a nevek elfogytak, akkor vén Harangozó Márton felállt a rönkről, Áronkához lépett, és rátette kezét a vállára. — Most pedig én üzenek, fiam. Én, Harangozó Márton, az öreg, aki immáron legidősebb vagyok Csikszenttamáson, s csak az Úristen tudja, meddig élek még. Nekem nincsen odaát Amerikában sem testvérem, sem rokonom, még csak ismerősöm sem. Méges üzenek. Üzenek veled, kicsi Árva Áron, minden székelynek, akivel odaát találkozol. Hogy bajban vagyon a nép. Bajban és pusztúlásban. Hogy úgy vagyon éppen, ahogy a Szentirás mondja: és nagy pusztúlás leszen, és rettenetes sirás és fogaknak csikorgatása. És minden hajlékok leromboltatnak, és minden népek elhurcoltatnak kegyetlen rabságba, hogy éltük végéig szolgálják a gonoszokat és hatalmasokat. És eltöröltetik minden öröm és minden békesség és minden igazság a földnek színéről. így vagyon ez éppen, ezt mondjad meg nekik. S mondjad meg nekik azt: Csikszenttamás üzeni, a falu, hogy mindez azért vagyon rajtunk, mert ők odaát Amerikában nem úgy cselekedtek, ahogyan kellett volna. Hittek a gazoknak, és becsapattak, és eladtak bennünket is földestül, lelkestül, asszonyostul, gyerekestül a gonoszoknak, kik, ime, vérünket vevék. - És mondd meg nekik, Áron, de mindegyiknek, érted: azt üzeni innen a havasbul vén Harangozó Márton, hogy verje meg őket az Isten, ha megfeledkeznek rólunk mostani bajunkban!Verje meg az Isten, de megverje őket, ha nem kiáltják oda naponta hétszer is a politika urainak, akikre a szavukat leadták, hogy a csíki hegyek között emberek élnek, akiknek nagy adósággal tartozik Amerika. Tartozik a szabadsággal, amit megígért, a békességgel és igazsággal, amit megígért. Tartozik a megkinzottak vérével, tartozik az élettel, amit odadobott rablók és haramiák prédájára. És úgy áldja meg őket az Isten, úgy adjon az Úristen békességet és életet egész nagy Amerikának, ahogy a mi békeségünket és a mi létünket vissaadják nekünk! Értettél engem, Áron fiam? — Értettem. — Akkor áldjon meg az Isten, és őrizzen meg téged! Itt la egy tarisznya, abban lelsz élelmet egy hétre valót, Ehejt egy újjas, ennek a gallérját bontsd fel, ha odaértél, s megleled benne vászonra Írva mind a címeket, akiknek az üzenetek szólnak. S amott két csücsökbe én magam varrtam bele két darab aranyot. Én magam formáltam laposra őket, az oltári kehelyből, amit elrejettem a muszkák elől. Utolsó kincse ez a falunak, gyerek. Utolsó, ami a templomból, s a régi világból megmaradott. Okosan élj vele, s bizonyára átviszen valami hajós a vizen. A partjáig szépen elgyalogolhatsz. Megértettél, Áron? — Megértettem. - Na, akkor eridj, s legyen veled az Isten! Búcsúzz el apádtól! Kicsi Áron megkereste szemével az apját. Ott állt az a tűz mellett, és a lángokba bámult. Sovány arcán mélyek voltak a barázdák, és feketék. — Isten-Isten, idösapám! — Isten-Isten . . . morogta az ember a tűz mellett, és nem nézett a fiára. - Aztán... — Aztán mi? — Vigyázz magadra, csak ezt akartam mondani. De te ezt tudod úgyis. — Tudom, idösapám. — Akkor hát Isten áldjon! — Isten megáldja! Vállára vette a tarisznyát, magára kanyaritotta az újjast, megmarkolta a kicsi baltát, s megindult. Néhány lépés után megállt. — Oszt merre van az az Amerika? - kérdezte tétován? — Merre? - Hát Udvarhely fele! - mordult föl Árva Mózes a tűznél olyan hangon, mintha haragos lenne, pedig csak a zokogását fojtotta el, ami rázta belül. -Érted, te? - Udvarhely fele . . . — Értem hát, nyelt egyet a gyerek, s már ment is. Kis tétova lépteit egykettőre elnyelte az éjtszaka s a csönd. Az emberek pedig ott álltak a tűz körül lehajtott fejjel és hallgattak. És tudták mind egy szálig, hogy ez az utolsó reménység. A legeslegutolsó. Ezután már semmi sincs, csak a fekete sötétség, a fekete halál, a világ vége. S Árva Áron kis székely gyerek útban van azóta is. Jön, jön, jöddögél. Valahol ott botorkál idegen országutakon. Kerítések töviben meghál, s tovább megyen, mindig nyugat felé. S hej, székelyek Amerikában, s szerte a nagyvilágban, készüljetek föl, hogy tiszta szívvel s tiszta lélekkel fogadhassatok őt, s életet, ne halátt üzenhessetek vissza vele Csikszenttamásra, - föl a havasba, - a Tatárkő mellé! (Készült ez a cikk Wass Albert hasonló című elbeszélése alapján.)
