William Penn Life, 1996 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1996-08-01 / 8. szám

Page 6, William Penn Life, August 1996

*

„Magyar Nyelv: Édes Nemzetemnek Nyelve .

V álogatás magyar anekdota kincsünkből*

Kerékgyártó Barbara

A Magyar Oldal Tudósítója

A cim igazat mond, amit itt most leirok az magyar is, anekdota is, és kincs is. Anekdota - görög szó, el sincs torzítva; azt jelenti: kiadatlan, meg nem irt, könyvben meg nem jelent történetek. A "kiadatlanság” azonban nem azt jelenti, hogy e történeteket soha nem tették nyomtatásba, hanem csupán azt, hogy kihagyták őket a komoly történelem könyvéből, illetve hivatalos életrajzokból, de közben évszázadokon át szájról-szájra adták s nem egyszer fel is jegyezték és ki is nyomtatták ezeket a "kiadtlanokat”; sőt, közben mindenki szívesen el is olvasta, vagy éppenséggel tovább is adta ezeket a személyhez és helyhez kötött "történelmi tréfákat”.

Magyar ez az anekdotakincs éspedig nemcsak azért, mert a magyar történelem és irodalom számottevő hőse, alakja, és figurája jelenik itt meg, hanem magyar ez azért is, mert benne van ezekben az adomákban a magyar gondolkodásmód, a nemzeti észjárás számos jellegzetes vonása.

A szabadságvágy és a szabadságszeretet mindenekelőtt, az igazságtalanságnak nemcsak gyűlölete, de kicsúfolása is, a bátorságtisztelete egy kis hetvenkedéssel tetézve, vagy éppen nyugalom a nagy bajban és fellobbanás a kicsiben.

S hogy valóban kincsek is ezek as anekdoták, ezek után már nem kell bizonyítani, mert anekdotáinkban felsorakoznak hallgatag Árpád apánkkal kezdve, folytatva e sort hadvezérek, politikusok, költők, betyárok és válogatott cigány legények mosolytfakasztó történeteivel. Lássuk, akarom mondani, olvassuk ezeket az általam válogatottakat élvezettel és tanulsággal.

— Természete volt a régi magyaroknak, hogy nem kedvelték a szószaporitást, a "szócséplést”. Árpád királyunk előtt egyszer a gótok követe hosszú, cifrára eresztett beszédben mondta el, hogy mi járatban van. A fejedelem nem szólt rá semmit, csak hallgatott. - És mi a válaszod rá, Uram? - kérdezte a nagy hallgatást megunva a követ. Mondd meg otthon a tieidnek, felelte Árpád, hogy amig te beszéltél, addig én a szavaidon tűnődve hallgattam. -S útjára bocsátá az álmélkodó követet.

— Géza fejedelmünk felvette a keresztséget, de azért csak tovább áldozott pogány módra a magyarok istenének is, akinek atyái áldoztak. Emiatt egyik papja szemrehányást tett neki. - Ne bánts, - válaszolta Géza nagyúri egykedvűséggel, - elég gazdag és hatalmas vagyok, hogy mindkettő kívánságát kielégítsem.

— Fazekas Mihály, a Ludas Matyi költője, már igen fiatalon katona volt. Úgy lett azzá, hogy mint debreceni diák valami mellőztetés miatt összezördült professzoraival és haragjában felcsapott huszárnak. A francia háborúban már főhadnagy volt. Ekkor történt, hogy ezrede megszállt egy Rajna melléki várost. Az ellenállás oly durva volt a lakosság részéről, hogy az ezredes büntetésből egy órai szabadrablást engedélyezett a katonáknak. Fazekas Mihály is beállított egy úri házba. A család rémülve nézte az ellenséges tiszt jöttét; a főhadnagy azonban udvarriasan köszönt, bement a könyvtárba, levett a polcról egy jelesnek számított könyvet, az asztalhoz ült, és figyelmesen olvasgatott.

Mikor megszólalt a trombita, jelezvén, hogy a zsákmányolás ideje lejárt, ami azt is jelentette, hogy aki tovább zsákmányol

főbelövik. Fazekas felállt, visszatette a könyvet a maga helyére, s mint aki jól kivette részét a zsákmányolásból, meghajtotta magát a háziaknak, és elindult kifelé.

A meghatott háziúr szemében a hála könnyeivel sietett utána, s nagynehezen rátukmált egy értékes aranyórát. - Hát elfogadom, és köszönöm, mondotta költőnk, - de csak mint emléket, mert a zsákmányt ugyanis itt viszem a fejemben. -S ezzel otthagyta az ámúló családiakat.

— Gróf Fekete János generális nagyon eleven, lelkes és széles műveltségű ember volt. Erkölcseiben, szokásaiban, gondolkodásában félig francia, félig török. írogatott is, és miután ilyen lévén két kötetben kiadatta franciául irt verseinek gyűjteményét.

Könyvét, melyre igen büszke volt, két kis hordó tokaji borral együtt elküldte Voltaire-nak, a hires francia filozófusnak, és költőnek.

Az öreg pátriárka válaszolt is e kettős ajándékra, megköszönve azokat, de francia dévajsággal mellé tette: "Borát jobban kedveltem verseinél.”

— II. József kalapos királyunk Egerben tartózkodván, gróf Eszterházy Károly egri püspöknek volt a vendége. A püspök nagy pompával vette körül a császárt, s egymás után adta a fényesebbnél-fényesebb lakomákat.

II. József egy ilyen alkalommal, kötekedő kedvében lévén, nem átallotta megkérdezni a püspököt: - Püspök úr, Kegyelmed ugyebár az apostolok utódja? - Csakhogy ahogy én tudom az apostolok sohasem éltek ilyen gazdagon; Nem talája ezt, mint utód, méltatlannak? - A püspök nagyot nyett és nem válaszolt. Másnap azonban, mikor az ebédet bejelentették, a császárt egy szűk, kicsi szobáig vezették, ahol az udvari pap volt csak jelen. Az ebéd három tál egyszerű ételből állott. A császár, aki gyomra iránt igen nagy tisztelettel viseltetett, csak várta, várta, hogy ennek a furcsa kezdetnek mi lesz a folytatása. Remélte, hogy csak hoznak még valami Ízletes finomságot is. Pedig bizony nem hoztak. A császár végül is nem palástolta tovább boszankodását és megkérdezte: De Püspök úr, miféle tréfa ez? - Semmi tréfa, Felséges Úr, szólt a gróf szemlesütve, és szerényen, - csak annyi, hogy tegnap felséged gróf Esterházi vendége volt, ma pedig az egri püspöké, aki tudvalévőleg az apostolok szegény és méltatlan utódja.

— A devecseri cigányok a Veszprém megyei nemes felkelés idején a veszprémieket lelkesítették zenéjükkel. Egy nap aztán a banda prímása beállít a veszprémi ezredeshez és azt mondja: - „Csókolom a kezsit-lábát naccságos óbester uram, de a mi bandánk már nem maradhat itt tovább. Ha törik, ha sakad, hazsa kell mennünk, mert a tegnapi csatában is minden ágyú felénk lőtt.” - Felétek a fenét, - válaszolt nagydühösen az ezredes.

„De bizsony felénk azs, naccságos uram, mert a francia ebbe a veres vitézsi ködmönünkben csupa generálisoknak nézsett

bennünket” - erőszakodkodott a prímás. Az ezredesnek tetszett a felelet, s elengedte a bandát.

— Széchenyi és Deák találkoznak. Széchenyi panaszkodva mondja Deák Ferencnek, sok elfoglaltságára utalva: „Azt sem tudom hol a fejem manapság.” - Mire Deák szerényen: „Bizony nehéz megtalálni a fejét annak, akinek mint az öné, mindég a helyén van.”

— Egy más alkalommal az országgyűlés bezáró ülése után Széchenyi Deák Ferenchez lépett, megszorította a kezét és igy búcsúzott tőle: „Isten áldjon meg, barátom, és őrködj továbbra is e haza sorsa és jövője felett. Ügyünk vezérlete hála Istennek, a Te kezedben lévén, e búcsúszavakat tudom csak intézni hozzád: Te Péter vagy és ezen a kősziklán építem én fel az anyaszentegyházamat.” - Mire az öreg Deák csöndesen csak ennyit mondott: „Krisztus mondja ezt Péternek.”

— Deák Ferenc az 1840-es években mondta először e tréfás, ám igen komoly szentenciát: „A filozófia olyan mint a só. Magában ugyan nem étel, de minden eledelben jó ha benne van.”

— Bolyai Farkas és fia János, ez a két matematikus lángész, igen különös ember volt. Farkas, az öreg, például, halála előtt vagy húsz évvel megcsinálta egyszerű fenyőfa koporsóját. Közben-közben, ha egy-egy szegényebb sorsú ember meghalt, a halott rokonsága elment a tudóshoz, és elkérte a koporsót, hogy a szegényembert eltemethessék. Bolyai mindenkor oda is adta, de mindég újat is csinált helyette. S a Jóisten a megmondhatója, hányadik koporsó volt az, amelyikben végülis elnyugodott ez a sokat küzdött zseni.

— Mikor Petőfi azt a hires, „szomjas” versét irta, hogy „miért nem tesz Isten most csudát, változtatná borrá a Tiszát, hadd lehetnék én meg a Duna, hogy a Tisza belém omlana”, volt Szigeten egy énekes úri ember, aki ugyancsak nem veté meg a bort. Olvassa, olvassa a verset, nagyot csap öklével a homlokára, s azt mondja: Hohó, Petőfi barátom, nem innál te abból egy csöppet sem, mert előbb a Tisza elé feküdnék én itt Szigeten. . . .

— Az ifjúság 1848. március 14-én este a Pilvax-kávéházban vette hírét a bécsi forradalomnak. Éjfél felé volt. Vajda János bezárta az ajtókat, hogy határozat nélkül a holnapot illetően senki el ne hagyhassa a termet. - S ez a holnap, március 15.-ike volt. Petőfinek már volt valamije másnapra. Egy összehajtott papirt vett elő: a Nemzeti dal kéziratát. Egy jurátus belenézve, meglátta a költemény első sorát: „Rajta, magyar, hiv a haza ...” s a költőhöz igy szólt: Barátom, nem godolod, hogy előbb talpra kell állítani a magyart, s csak aztán - rajta!? - Petőfi hallgatott a

jótanácsra. Másnap már az egész ország harsogta a jól ismert sorokat: Talpra, magyar, hi a haza . . . !

— A Bach-korszak éveiben Marosvásárhelyre egy magasrangú osztrák tisztviselőt küldtek le, aki viselkedésével az egész város közönségét maga ellen ingerelte. Egy éjjel beverték az ablakait. A gyanú a református kollégium ifjúságára terelődött. Bolyai Farkast bízták meg a vizsgálattal, hogy a tetteseket kiderítse, akikre méltó büntetés várt.

Bolyai néhány nap után hóna alatt egy nagy csomó Írással megjelent a bizottság előtt. Jelentésében matematikai számításokkal bizonyította, hogy a legkisebb valószínűség sem szól az ifjúság ellen; s még annak is jóval nagyobb a valószínűsége ennél, hogy a Syriusból évezredek előtt egy ilyen és ilyen szög alatt, ilyen és ilyen erővel és sebességgel elhajított kő zúzta be a magas személyiség ablakát. A bizottság ámulva hallgatta a számára érthetelen számításokat, de a nagy Bolyainak nem mertek ellentmondani. ... Az ifjúság igy menekült meg a valószínűleg kemény és kegyetlen büntetéstől.

— 1851-ben egy suszterinas megy a Lánchidhoz, s kérdi, hogy mit fizet egy ember az átkelésért. - Mondják neki, hogy egy krajcár az ára. Nos, mit kell fizetni egy kutyának? - kérdi a leleményes inas.

Annak bizony nem kell- te gyerek, - igy a válasz. - Hát akkor nekem sem, lelkendezik az inas, mert én ugyanis Kossuthkutya vagyok. - S ezzel nagyiramban átrohant a hídon.

— Deáknak szokás tulajdonítani az igen ismeretes „körülbelül” szójátékot, holott az a Nyáry Pál ötlete volt. Egy fiatal politikus összecserélte a Nyári kalapját a magáéval, de tévedését csak akkor vette észre, mikor már a kalap a fején volt.

Nini, urambátyám, mondta, nekünk körülbelül egyforma fejünk van. ^ '- Körül meglehet, válaszolt komolyan Nyáry, de hogy belül?! - Már azt tagadom barátom. . . .

— Puhára főzzük majd a magyart - mondta Deák Ferencnek egy nagyképüsködő osztrák hivatalnok. - Mire Deák: Tudja-e az úr, hogy a magyar ember természete olyan, mint a tojásé? - Mentül tovább főzik, annál keményebb lesz. . . . Ezzel megemelve kalapját az öreg bölcs otthagyta az álmélkodó osztrákot.

— Ballagi Mór kora legszórakozottabb tudósa, Török püspök díszes ebédjére volt hivatalos. Feladják a levest. Ballaginak sehogysem ízlik. Feszeng a székén, azután a vendégekhez fordulva bűnbánó arccal azt mondja: - Szives elnézésükért esedezem uraim, de a feleségem éppen ma fogadott új szakácsnét, azért ilyen ehetetlen a leves.

— A szabadságharc idején egy előrenyomuló császári ezredes egész komolyan szólt oda Bezerédi pápai prefektusnak: Csak a Bakonyon tudjunk átmenni szerencésen, azután már kardcsapás nélkül foglaljuk el Magyarországot. - Mire Bezerédi megkérdezi: ugyan mitől fél ennyire a Bakonyban?

— Hát ott vannak a csikósok, kanászok, betyárok, pandúrok és a hires Sobri Józsi, a vezér. - Bezerédi minden komolysága ellenére elnevette magát. A jó német szentül azt hitte, hogy csikós, kanász, pandúr, betyár mind külön fegyvernem és hadosztály, Sobri pedig valami hires generális. Sobri Jóska egyébként akkor már tizenkét éve porladozott a lápfői határ erdős domboldalán. .. . Ilyen hire volt.