William Penn Life, 1995 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1995-07-01 / 7. szám
Page 10, William Penn Life, July 1995 EBESILI /I ILItlEI I'llVI Mesél A Hortobágy. Kerekgyártó Barbara A Magyar Oldal Tudósítója Hazalátogató honfitársaink szívesen szakítanak időt, rövid és rohanó "otthonlétük” alatt, hogy a Hortobágynak nevezett nagy magyar Pusztára is ellátogassanak. Vagy azért, hogy az ottani hires csárdában finom ételek és italok, jó magyar zene társaságában élvezzék a kirándulás nyújtotta örömöket, vagy mert éppen lovasbemutató várja az idelátogató turistákat, ami minden bizonnyal nagy élménynek számit kicsinek és felnőttnek egyaránt. Régi hagyományok alapján van megszervezve minden izében ez a bemutató. Csupán a látogatónak nehéz magától kitalálnia, hogy milyen is lehetett ez a puszta a múlt században, még mielőtt "modernizálással” igazi arculatát majdhogynem elveszítette. Cikkünkkel ezen próbálunk most segíteni. Visszatekintésünkhöz magam is segítségre szorulva, egy barátban találtam meg azt, aki gyermekkorától részese volt ennek a tájnak, s kérdésemre oly szívesen mesélt híres hortobágyi emlékéről, mint az a felnőtt, aki hosszú évtizedek múltán újra visszatér gyermekkora színterére, mert vele, mint láthatjuk is, ténylegesen ez történt visszaemlékezése elmondásakor. Puszta, végtelen puszta, ameddig a szem ellát. Hogy nem volt mindig ilyen? (kezdi elbeszélését) - azt én valóban tudom. De hogy miért lett azzá, ami ma, arról keveset tudok, s talán jobb is hogy igy van folytatja. A régi öregek sokat tudnának, még tőlem is többet, mondani a Hortobágyról, na meg a feljegyzések, a költők és Írók, akik idejártak, azok is elmondják, mennyire más volt a Hortobágy nem is olyan régen, csak még e század elején is. Tudnának erről mesélni a folyók és a rajta keresztülfutó erek is sokat, de ezeket részben szabályozták, vagy kiszárították, nagy részük pedig - talán bánatában - magától kiszáradt. Velük együtt pusztult el e róna sok titkot rejtő gazdag világa, és romantikája is. Mondjuk költők megénekelték, festők megfestették, fotósok fényképezték - s a puszta mindezt hallgatagon tűrte... pedig ez a hallgatás nem néma. Beszél ez a táj, de csak annak beszél igazán, aki megérti. Aki itt született, s akinek már az ősei is itt születtek. Annak bizony minden kiégett darabja e pusztának mesél és emlékeztet. (így emlékszik az én barátom is.) "Az én őseim is itt születtek bizony a Hortobágyon, s az apám innen származott el Debrecenbe (folytatja az emlékezését), de Ő korán meghalt s én már csak keresztanyámon keresztül tarthattam a kapcsolatot továbbra is a Hortobágyal, közelebbről Nagyivánnal, merthogy Nagyivánból származott a család. Kis falucska a puszta kellős közepén, valahol Karcag és Kunmadaras között. Kisdiák koromban sok nyarat töltöttem itt a rokonoknál. Debrecenből vonat vitt a hortogábyi Halastóig, mely tulajdonképpen sok kis mesterséges tóból áll, amit még a múlt század végén ástak meg a pusztai emberek. Mert a múlt században még bőséges vizerek, sok vadvíz és hatalmas nádas terjeszkedett a Hortobágyi rónaságon. így érthető, hogy ott elsősorban a halászás, vadászás, majd az állattenyésztés honosodott meg; itt legeltették aztán hatalmas gulyáikat, méneseiket, csordáikat a csikósok és gulyások ezerszámra. És ez a gazdag állatsereglet ott élt, ott gyarapodott évről-évre és eltartotta magát, s az állati trágya újratermővé tette a talajt. így maradhatott meg a Hortobágy hoszszú időn keresztül érintetlennek, "szűznek.” Település csak a lovak és szarvasmarhák részére készült karámok, hodályok és a pásztorok szállásai a "cserények” és "vasalók” voltak. Na meg a gémeskutak. Ezek a két-három, vagy éppenséggel négygémű kutak teremtették meg a hortobágyi pusztai romantikát. Persze nem csupán díszei voltak ezek a pusztának, hanem szükségességüket az élet diktálta. A valamikori gazdag, bővizű források és nádas erek, amelyek az életetadó vizet adták állatnak és embernek egyaránt, a Tisza és mellékfolyóinak szabályozásával, mellékfolyóinak levezetésével úgy elsorvadtak, mintha soha-sem is lettek volna. Nem maradt más mint ezeknek a mélyreásott kutaknak a vize, ami ellátta éltető vizével a szomjas jószágokat. Ezeket én még mind láttam (folytatódik barátom visszaemlékezése). Emlékszem, hogy a Halastóhoz, ahová a vonattal eljutottam, nagy ekhós szekér jött értünk és vitt bennünket keresztül a pusztán több kilóméteren át egészen a végállomásomig, Nagyivánig. Láthattam, hogy él és nyüzsög körülöttünk az egész pusztai élet. A legelésző csorda mellett ezer és ezer számra röpködtek rovarokat keresve és csevegve-cserregve a darvak, a bíbicek, a fehér kócsagok, gólyák, sirályok, vadkacsák és vadlibák népes serege. Keresztanyám tanyája a két megyét elválasztó Sárosér egyik oldalán feküdt, ezentúl már ott terült el előttem a nagy, széles Hortobágy a maga véghetetlen, határtalan nagyságával, nyüzsgő életritmusával. Láthattam hát naponta, és lestem is a nap minden órájában, hogy halad el előttünk a nyeritő, bégető jószágok hatalmas csordája. Boldogan vártam a keresztanyámhoz oly sokszor belépő pusztai embereket, akik mind jó viszonyban voltak a Hortobágyon fekvő tanyák gazdáival. Ilyenkor aztán előkerült az almáriumból az aratópálinka, a frissen sült kenyér és füstölt szalonna, a túrós bukta. S egy-egy negyed vagy félórára elmondták egymásnak a napi újságokat. Többre bizony nem tellett, mert közben a jószágok legelészve, megállás nélkül tovább poroszkáltak a gyepen. De ezek a beszélgetések, különösen a gulyásokkal, igen "gyümölcsözőek” voltak. A pusztán bizony nem volt tüzelő, s mérhetetlen nehézségbe került a télire valót összegyűjteni. A keservesen és nagy gonddal elültetett fák nagy része rövidesen kipusztult. Csak egy-két szívós akác, vagy nyárfa maradt meg, azok pedig rendszerint alacsony növésüek, csenevészek maradtak. Főzni, fűteni pedig kellett valamivel. Hát ezt a "valamit” is megtárgyalták ezeken a futó beszélgetéseken. Ez a "valami” nem volt bizony más, mint a szarvasmarhák által elhullajtott "tehénlepény”, amivel a pásztornép és a puszta földje rendelkezett. Este már nem volt korán lenyugvás a tanyán egy-egy ilyen látogatás után. Aki csak tehette ment a pusztára, követte a tehéncsordát, s vasvillával forgatta a "lepényeket”, hogy másnapra a tűző napon azok csonttá száradhassanak. Ebből a fűtőanyagból azonban csak a Sárosér melletti kevés tanya részesülhetett, mert ez a gyep tápláléka is volt, ez tartotta fenn évszázadokig, mint említettük is, a Hortobágy növényzetét, s ezt a körforgást a pásztornép tudta nélkül megbontani senkinek nem lehetett. Tanyára érkezésünk rendszerint júniusra esett, annak is 25-ödikéjére, azaz Keresztelő Szent János napjára, mert hogy ez volt a falu védőszentjének a napja. Ilyenkor az ország minden részéből hazajöttek a környék rokonai, megjöttek messzetájról a barátok, ismerősök, hogy ők is részesei lehessenek ennek a nagy ünnepnek számitó nevezetes napnak. Az ünneplő sokaság megtartotta a körmenetet, a "búcsújárást”, a falu főutcáján végig, ahol már kétoldalt hosszú sátorsorban állt a vásár. Mivel a falu nagyon távol esett minden vasútállomástól, lakói alig juthattak el valahová falujukon kívül. így aztán ez a nap jelentette minden évben a várva-várt igazi ..agy ünnepet. Lehetett itt a vásárban kapni mindé .. A napi élethez szükséges háztartási cikkeket, földműveléshez való szerszámokat, ruhaneműt, a nélkülözhetetlen "fűzős” szandált, mert egy-egy esőzés után csak ezt nem tudta leszedni a "vendégmarasztaló” agyag az ember lábáról, na meg mézeskalácsot, cukorkát, játékok tömkelegét, labdát. És közben forgott a "sergő”, a körhinta, és élt, nyüzsgött, állt a vásár késő estig. Más volt itt a tél is, amikor a puszta részben elcsendesedett. Ilyenkor csak akkor elevenedett meg, amikor a vándormadarak légiói ellepték a Hortobágy egész területét. Némelyek mint átutazók, pihenőként szálltak meg itt, hogy aztán tovább induljanak délre, mások viszont, hogy berendezkedjenek téli itttartózkodásukra. Ekkorra már megindult messze földről, Olaszországból, Németországból, Angliából a téli vadászok csapata, hogy ők még külön színfolttal járuljanak hozzá Közép- Európa legnagyobb füves pusztájának színképéhez. A környező tanyák gazdái pedig felkészülve várták a vendégségbe érkező kül-és belhoni vadászokat, hogy helyismeretükkel is segítségükre legyenek a vadászat ideje alatt. A háborút követő években ezeknek az eseményeknek már a nyomára sem lehetett rálelni. Eltűnt ezekkel a Hortobágy igazi arculata is. A háború felfalta, elvitte méneseit, gulyáit, juhnyájait, ezerszámra hajtották el azokat keletre, nyugatra, sokat közülök gazdájukkal együtt. így szűnt meg a puszta korábbi örökös körforgása, s vált terméketlen, kietlen pusztává a dús legelőjű Hortobágy. A próbálkozás, hogy a hortobágyi szikes talajt termővé tegyék, yy meddő vállalkozásnak bizonyult. Hiába forgatták fel a földjét hihetetlen költséggel, e kőkemény talaj csak fittyet hányt az esztelen erőlködésnek. A gyapot és rizstermelés kezdeményezése kudarcbe fulladt, s pár év múlva a talaj ugyanolyan szikessé, terméketlenné vált, mint volt azelőtt. Mert a legelőnek hiányzott a ménes, a gulya, s még a nyájak kolompszava is, s visszavárta elköltözött vadjait, madarait a rét is. De mintha napjainkban a puszta történetének valóban újfejezete kezdődnék. Kitűnt ugyanis, hogy Hortobágya csak egy van a világnak, és hogy állat-és növényvilága is nemzetközi kincs. Ma már tilos a természetvédelmi területen belül a tájtól idegen építményt felállítani, tilos növényt és állatot idetelepiteni. Ha lassan is tehát de megindult a Hortobágy régi arculatának visszaállítása. Megindult a régi szállások, karámok, kunyhók, gémeskutak és csárdák eredeti helyükre való visszaépítése, s hisszük, hogy pár évtized múlva a Hortobágy újra eredeti, régi arculatát ölti fel, azt, melyet valaha az idelátogató Írók, festők, és költők megénekeltek, s áhítattal megbámultak. így tette ezt Petőfink is, aki ily gyönyörűen énekelte meg itt jártakor e pusztai szépséget: Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája, Tán csodállak, ám de nem szeretlek Képzetem hegy-s völgyedet nem járja. Lenn az alföld tengersík vidékén Ott vagyok honn, ott az én világom. Börtönéből szabadul sas lelkem, ha A rónák végtelenjét látom. A "délibábos” Hortobágy kilenclyuku hidjával messze földről odacsalogatja a pihenni, szórakozni vágyókat, hogy a róna végtelenjét megcsodálva, szabadabb lélekkel ámuljanak el e magyarhon adta ritka természeti csodán. Dehát mi is tulajdonképpen a Délibáb? - Különös, véletlen ajándéka ez a Hortobágynak. Gyalog sétálva a pusztaságon, vagy vonatablakon kihajolva, szemlélődve a tájon, egyszerre csak valahol távol az ég alján, színes, viliódzó látomás jelenik meg: a végtelen horizont szélén elterülő falvak, egy-egy legelésző nyáj, ménes, vagy gulya képe tűnik fel előttünk, felemelve, felnagyítva, szinte úszva az ég végtelenjében. Vagy egy magányos gémeskút látszik a kék levegőtengerben, arrébb meg egy nyárfaliget bólintgat, jegenyék nyúlánk gyertyái lobognak az ég felé, elérhetetlen messzeségben, fent remegve a kéklő magasságban. Játszik, elkápráztat bennünket a puszta . . . . S bármily egyszerű légtükröződési jelenség is ez, valahányszor találkozunk vele, lenyűgözve állunk előtte, s ha egy-egy pillanatra is, a mesék világa tér vissza nagyon is "földhözkötött” szivünkbe, s lehunyt szemünkben emlékezően visszük valamennyien magunkkal a délibábnak e valóságost megszépítő, varázslatos játékát. (Az elbeszélésben Dr. Gyöngy Béla debreceni nyugdíjazott ügyvéd barátom emlékezett gyermekkorára.)
