William Penn Life, 1995 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1995-06-01 / 6. szám
Page 6, William Penn Life, June 1995 "Magyar Nyelv! Édes Nemzetemnek Nyelve . Wass Albert: Álom És Valóság* Kerekgyártó Barbara A Magyar Oldal Tudósítója Júniusi cikkünk témájául a nagy emigrádós írónk, költőnk, Wass Albert fenti címmel megírott rövid kis elbeszélését választottuk. Valamennyiünk története is lehetne ez, mégha azzal a különbséggel is, hogy ez az álom - és valóság-összefonódás mindegyikünk esetében más-más okból és körülményadta helyzet folytán következne be. Életünk, amely a valóságot tükrözi, valamilyen uton-módon oly sokszor összekapcsolódik az álommal hogy elválasztásuk akaratunk, "józan” gondolkodásunk ellenére sem könnyen sikerül. Csapdába esünk, mert az álomhoz, pláne ha az megszépítő, ragaszkodni kívánunk, és életünk részévé szeretnénk tenni. így történt ez Írónkkal is, akit azon olvasóink részére, akik "netalántán” nem ismerik őt, illetve a helyet, melyre ez Álom és valóság írásában oly nagy szeretettel vetíti vissza magát, önirása alapján bemutatjuk őt. "Az én világom,” kezdi visszaemlékezését, "Isten szándéka szerint Erdély egy kis eldugott bütykére szorítkozott volna, aminek Mezőség a neve, s ott fekszik Kolozsvár és Marosvásárhely között hullámos dombjaival, akárcsak egy hajdani tenger, melyből kifogyott a viz, s csak az iszap maradt meg belőle hullámokká, halmokká merevedve.” "A Jóisten szándékát azonban gonosz emberek gonosz szándéka elrontja sokszor, s ez történt az én esetemben is. Oda is pusztultam volna, ha az Úristen haragos viharában jó szelek föl nem kaptak volna, s úgy elvittek onnan, mint a szakadt pókhálót, melynek gyönge szálába pók kapaszkodik. Én voltam a pók, s vitt a szél életem megmaradt szálával, úgy elvitt, mintha ott se lettem volna soha. Pedig ott voltam - Erdély kellős közepén. - Vasas -Szentgothárd: ez a hosszú nevű falu volt az otthonom. Nevét (Szolnok-Doboka monográfiája szerint) a Szent Gotthárd tiszteletére szentelt temploma után kapta, amihez később hozzáakasztották a "Vasas” előnevet, miután első Károly magyar király a szomszédos Czegét birtokló czegei Vas Miklósnak adományozta. "Attól kezdve Erdély ország viharos történelmén keresztül meg is maradt a czegei Vas nemzetség kezén, mely nevet Mária Terézia császár és királynő bécsi Íródeákja, czegei gróf Wass György testőrkapitány nevét, már az illendőség kedvéért, osztrák módra dupla "v”-vel és két "s”-sel irta.” E rang- és névváltozás miatt megszakadt ugyan a kapcsolat apa-és fia között; grófi rangot fogadni el egy Habsburgtól! - de a névváltozáson már változtatni az apa nem tudott. így lett Írónk neve is, mint leszármazotté, gróf czegei Wass, akit az élet-és történelem zivatara az Egyesült Államok földjére sodort. Elbeszélése megértésénél abban reménykedünk, hogy fenti kis bemutatkozása sokat és jelentősen segíti olvasóinkat és élménytnyújtó, kellemes hangulattal olvassák, mi lehet, Álom és Valóság: Fát döntöttünk a domboldalban. Tűznek való fát, bükköt. Fölülről két unokám kezelte a hosszú fűrészt, én meg alant a baltát, hogy irányt adjak a dőléshez. Odébb, a fából épült nyaralóház előtt három dédunokám sivalkodott. Jó érzéssel lendült kezemben a fadöntő balta, mintha csak otthon lettem volna, régi időben, Erdély hegyei között. Pedig a faház előtt angolul szóltak dédunokáimhoz a fiatal édesanyák, s két unokám is, ott a nagy fűrésszel küszködve, angolul váltott szót egymással, csupán velem beszéltek még magyarul. S a domboldal, ahol a fát döntöttük hármasban, az Egyesült Államok földjét diszitette. De ragyogó kék volt fölöttünk az égbolt itt is, s amint mondtam jó érzéssel lendült markomban a balta ... Aztán egyszerre csak zsibbadni éreztem a bal lábamat s hamarosan rá a másikat is. Különös érzés volt. Mintha apró kis hangyák mászkáltak volna a bőrömön és sarkamtól föl a csípőmig laskatésztává változott volna minden csontom. Ingadozni kezdtem. Ez a különös zsibbadás átment a vállamba, a karomba, egész testembe. Kicsúszott kezemből a balta nyele és megtántorodtam. Idősebbik unokám fölnézett, elmeredt a szeme s keze elakadt a fűrészen. Aztán mintha légüres térben lebegtem volna. Éreztem, hogy kifordul alólam a föld s esni kezdek. Nem zuhanva, inkább csak puhán, mint aki pehely közé esik. Egyebet se láttam, csak a ragyogó kék égboltot a fák koronái felett, s emlékezetem egyszerre csak kialudt, akárcsak a mécses, amelyikből kifogyott a láng. Nyirkos, meleg érintésre ébredtem. Kinyitottam a szememet. Újra csak a kék eget láttam magam felett s a fák koronáit. Hátamon feküdtem, illatos füvön s egy sárga szemű, lógó fülű, nagy barna kutya nyalta az arcomat. Szemében aggodalom volt és hűség. Döbbenve ültem föl, s rámeredtem a kutyára. Megismertem nyomban. Treff volt, régi jó időkből való vadászkutyám!- Treff! - szakadt föl számból a szó.Hogy kerülsz ide? - Mi történt? Örvendezve szökött lábra mellettem a kutya, boldog izgalommal csóválta a farkát és elvakkantotta magát. Körülnéztem, s a lélekzetem elakadt. Nem az észak-karolinai dombok néztek vissza rám, hanem Erdély régen látott dombjai s a fölém hajló fák nem amerikai fák voltak, hanem erdélyi lucfenyők. Odébb, valamivel lentebb, fehér törzsű nyírek, száz éves kőrisfák, tölgyek, szomorúfűz, virágzó jázminbokrok, lombos vadgesztenyék és újra fenyők. Szemközt velem, kis domb laposán, a dédapám ültette park közepében ott állt az ősi udvarház zöld zsaluival, széles verandájával, virágzó bazsarózsáival. Döbbenve bámultam. Mi ez? Álmodom? Mintha fél évszázad alatt semmi se történt volna. A kutya újra elvakkantotta magát mellettem s lefelé nézett a zúzott mészkővel kövezett, fehéren kanyarodó kocsiút irányába. Követtem a szemét s a szivem furcsán megdobbant. Hókás pejlovon valaki jött fölfele az úton. Fehér ing, fekete lovagló nadrág, szőke haj. Mintha egy régi albumból lépett volna elő. Nem fénykép volt, eleven valóság. Még csak nem is látomás. Fölhallattszott hozzám a ló patkójának szelíd csattogása. Lépésben jött. A kanyart őrző jegenye tölgynél letért az útról s átröviditett felém a vadvirágos lejtőn. Szuszogott a ló a kapaszkodástól, csillogott a kék szem, mosoly csillant a rózsás, szép arcon. Vidd föl az istállóba, Treff- csilingelt föl egy ismerős hang a messzi múltból; s a kutya szájába vette a kantárszárat, akárcsak valamikor nagyon régen; a ló lehajtotta fejét a kutyához barátságos horkolással, a két orr egy pillanatra összeért s aztán indultak együtt, ló és kutya, az istállók felé. Carla! - szakadt föl belőlem a szó s többet nem tudtam mondani. Nyelvem nehéz volt, akár az ólom. A szép, szőke lány leült mellém a fűbe. -Hát megjöttél végre- mosolygott reám - régóta várlak. Minden délután, amikor szép az idő, átjövök Cégéből, jó sok ideje már. De mindig csak a kutyádat találtam itt. Ültünk itt együtt, hármasban, s vártunk. Treff lehozta olykor Cicát is az istállóból, s együtt vártunk itt négyen, mig a nap lement. Emlékszel Cicára? - Elvitték az oláhok, szakadt fel belőlem az emlékezés, sohasem láttam többé! Derék hátasló volt. Visszatért ő is - bólintott szelíden a leány, - mindenki visszatér oda, ahol a legboldogabb volt. Cica, Fecske, Treff, én és most végre te is. Most aztán újra kószálhatjuk az erdőket együtt, mint régen.- Néztem a lányt, s hallottam a saját hangomat, ahogy a szavakkal kínlódik. - Nem értem, Carla. Ezeket a fákat itt mind kivágták negyvenkét évvel ezelőtt s kecskelegelőt csináltak a parkból Házunkat is lebontották, hogy nyomunk se maradjon. Telepeseket hoztak Moldvából s házakat építettek számukra itt, ezen a helyen, apró kis egyforma házakat fényképen láttam. Nem volt itt semmi, csak azok a kis csúnya házak. Mi ez? - Álmodunk, Carla? - A leány megrázta fejét és újra rám mosolygott.- Nem álmodunk. Ez a valóság. Amit úgy neveznek, hogy Isten Országa. Amikor a papoktól hallottuk ezt a kifejezést, nem tudtuk, mit jelent. A papok sem tudták. Az a másik volt az álom, amit életnek neveztünk. Lidércnyomásos álom, ami nem tart soká. Ami itt van, ez a valóság, az örökkévaló valóság. - Megráztam a fejemet. - Álmodunk, Carla. Megöregedtünk. Te is megöregedtél. Szememmel láttalak öregen Németországban. Megtört az élet, a szevedés, s most mégis olyannak látlak, mint amikor tizenhét éves voltál s én tizennyolc. Azon a bizonyos régi nyáron, érettségi és külföldi egyetem között. Ma hetvenkilenc vagyok és téged, téged eltemettek a szamosújvári szegények temetőjében évekkel ezelőtt. Cégéi kastély sincsen, azt is lebontották, mint ezt itt, az én otthonomat. Szemem a nyári délután fényében fehéren izzó udvarházra esett ott a lombos fák és virágok között és elakadt bennem a szó. Carla megérintette kezemet és érintése meleg volt, nagyon is eleven. - Nézd meg magad,- suttogta halkan -, tizennyolc éves vagy, nem hetvenkilenc. Tizennyolc maradsz mindörökre. Csak akkor vettem észre, hogy zöld vászon lovaglónadrág volt rajtam, sárga , csizma, fehér vászoning. Még a karcolás is ott volt a csizmám orrán, amit egy kerítésugrásnál hagyott benne a karó. A kezemre néztem. Fiatal volt és izmos. Arcomhoz nyúltam. Nem volt rajta ránc. - Nem értem, -hebegtem bután. A leány halkan elnevette magát. Meleg, szép nevetése volt, akárcsak régen. — Én sem értettem először - felelte -, de rendre megszokta az ember, hogy ez a valóság, és nem a másik. Hogy ez az örökkévaló. A titok lényege ez, folytatta, hogy semmi egyéb nem fontos, csupán a szeretet és az ebből fakadó boldogság, ami az élet virágzása. Aki elért az úgynevezett "élet” során ehhez a ponthoz, hacsak egy pillanatra is, az utat nyitott magának az örök élet valóságába. Aki nem. . . . Egy pillanatra elhallgatott. Aztán sóhajtott és folytatta:- Nem csak ez az egy nyár jutott belőle, de elég volt ahhoz, hogy visszatérhessek. S eddig csak reméltem, de ma már tudom, hogy ez a régi nyár köt ide téged is. Isten hozott! - Csönd szakadt közénk. - Mikor visszatértem öt év után az egyetemről - mondtam lassú szóval -, te már férjnél voltál. Bólintott, s mintha könnycsepp csillogott volna szemében. - Másfél évig nem kaptam hirt rólad. Apám is, anyám is, azt kívánta, hogy férjhez menjek, gazdag emberhez. Jó házasságot kötöttem, ahogy mondják. Mindenem megvolt. Mégis elváltunk később. Te már családos ember voltál akkor. - Hallgattunk. Nem volt mit mondanunk többet. - S most mi lesz? - kérdeztem egy idő múlva. - Rámnevetett, kedves, csilingelő nevetéssel. - Most? Ez az örökkévaló most! A te otthonod, a cégéi kastély, a tó, az erdők. Te és én. A te Cicád, az én Fecském, hűséges kutyád s mindazok, akik idetartoznak, velünk együtt. - Lábra szökött és felém nyújtotta kezét. - Gyere! Mutassam meg a ciklámeneket, amiket együtt ültettünk el a fenyők alatt. Emlékszel? Te tizenkettő voltál akkor, én tizenegy! Még mindég virágzanak! Aztán naplementekor fellovagolunk az erdőbe, őzet nézni. Gyere! - Megmarkoltam a kezét. Szép, meleg érzés töltött el. Mint azt, aki évek hosszú vándorlása után végül is hazaér. Lábra álltam, kissé erősebben ránthattam meg a kezét, mert könnyű teste nekem dőlt, s a szőke fej mellen ütött. Egyszerre csak minden elsötétedett körülöttem. Csak az ütést éreztem a mellemen, mást semmit.... Súlyos, kemény ütést. Fájdalmat éreztem a mellkasomban. - Carla - hallottam fogaim közül kiszaladni a szót... Valaki elkiáltotta magát közelemben. Angolul kiáltott: He is alive! - Él, él! - Az idegenszóra megnyílt a szemem. Az ég kékjéből csak egy kicsike sávot láthattam, mert egy nagy darab ember térdelt mellettem a földön. Mindkét tenyerével mellkasomra nehezedett.- One, two, three, four - morogta az ember és teljes erejével nyomott egy nagyot a mellkasomon. Kiveresedett arca arasznyira volt az enyémtől. Megismertem, a szomszédunk volt, a nyugalmazott tűzoltóparancsnok.- What the hell you’re doing with me? -mordultam rá haragosan. Mi az ördögöt csinál velem? - Minden bordám sajgott, s szivem verését a fülemben hallottam. A szakálas arc elvigyorodott. - Él, szólt oda unokáimhoz, akik aggodalmas arccal tolongtak körölöttünk. - Az elsősegély, mint mindig, bevált! Aztán rámnézett és elkomolyodott: A fadöntés nem vénembernek való, szomszéd, mondta jóindulattal, van itt elég fiatal, aki elvégzi. Vigyáznia kell magára. Érti? - A következő alkalommal nem lesz ilyen szerencsés. Felültem. Kezek nyúltak felém, aggódó szemek vizsgálták arcomat. - Nincs semmi baj, - vigasztaltam őket, mig lábra állítottak. - Nincs semmi baj, csak hazamentem egy percre. - Mi egyebet mondhattam volna? így is összenéztek, mint akiknek bolonddal van dolguk. - De attól kezdve valahányszor a tükörbe nézek, s vénülő arcomat szemlélem, vagy hegymászás közben olykor elakad kissé a lélegzetem, valami jó, meleg érzés fog el és arra gondolok, hogy Treff, a hűséges Treff már nem várakozik sokáig otthon. S ilyenkor mintha szinte érezném langyos, meleg nyelvét az arcomon.
