William Penn Life, 1994 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1994-11-01 / 11. szám
November 1994, William Penn Life, Page 3 EBESbehzetebbek l'lIII Nőka századfordulón - a kérdés: feminin, vagy feminista. Kerekgyártó Barbara A Magyar Oldal Tudósítója "A nő, kinek maga a természet rendelt kenyérkeresőt és védőt a sors csapása ellen, e gyönge nő, ki nincs küzdelemre teremtve, kénytelen önmaga kenyerét megkeresni. És ez szomorú jele az időknek. Azelőtt erre nem volt eset, vagy nagyon ritkán, de ma, midőn az agglegénység csúnya divatját maga a megélhetés nehézsége tette divatossá, midőn a leány hiába várja a kérőt, a férjet, kénytelen maga megkeresni a kenyerét, és ezert lépnek oly sokan nő-tanitói (tanítónői) pályára”— irta ezt a Magyar Háziasszony, A Magyar Gazdasszonyok Egyletének hivatalos lapja 1884-ben. A nők számára még a múlt században is a legfontosabb társadalmi feladat a férjhezmenés volt. Amikor egyik divatlap bejelntette, hogy olyan egylet alakult Berlinben, ami a nők keresetképességét kívánja képviselni, szükségesnek tartotta azt is megjegyezni, hogy "ha minden leány elérné rendeltettése célját, azaz férjhez menhetne, természetesen felesleges lenne ezzel az eszmével foglalkozni.” Ami a tényeket illeti, azelőtt sem ment férjhez minden középosztálybeli nő, de a rokonok képesek voltak eltartani őket. Majdnem minden családban élt néhány vénlány, akik elsősorban a háztartás vezetésében szorgoskodtak, és sokszor többet dolgoztak a cselédeknél is. Társadalmi státusukat azonban megtartották, nem estek ki eredeti közegükből, mint azok az eltartó nélkül maradt özvegyek vagy leányok, akik, egyéb képzettség híján, cselédnek, háztartás vezetőnek, társalkodónőnek, vagy nevelőnőnek mentek. A nők képzése éles társadalmi ellenállásba ütközött. A leggyakoribb ellenérv az volt, hogy a nők másodrendüsége "történelmi tény.” Az igazsághoz tartozik, hogy csupán a középosztálybeli nőket "óvták” a munkavégzéstől. A mezőkön robotoló, kicsinyüket a hátukhoz kötöző parasztaszszonyokat, vagy a bányák mélyén embertelen, nehéz munkát végző nőket korántsem féltették. Az egészségre káros munkahelyeken is főként nőket vagy gyermekeket foglalkoztattak a férfiak mert a szerencsétlenek feleannyi bért kaptak, s igy rontották az erősebb nem esélyeit. Tudjuk, ezek a nők nem azért dolgoztak, hogy bizonyítsák, érnek annyit, mint a férfiak. "Szívesebben élek akárhogyan is néhány esztendeig, minthogy azonnal éhen haljak.” — válaszolta egy ólomgyári munkásnő arra kérdésre, hogy miért dolgozik az egészségére károsító munkahelyen. A jómódú középosztálybeli hölgyek közül is számosán dolgoztak. Férjük apjuk halála után kitünően kormányoztak a földbirtokot, igazgatták a gyárat, üzemet, műhelyt. Az ilyen szükségből folytatott tevekénységet a társadalom mint kényszerítő tényezőt még elfogadta. Azt a lehetőséget azonban, hogy középosztálybeli nők szabad elhatározásukból végezzenek valamilyen munkát, netán érettségizzenek, sőt egyetemre járhassanak, a közgondolkodás elvetette. Lassan, lépésről-lépésre mégis kénytelenek voltak beletörődni a nők foglalkoztatásának tényébe. A leányok a hagyományos intézeti nevelés folyamán ugyanis csak háztartási ismereteket, kevés francia nyelvet, zongorát, kézimunkázást, festegetést tanultak, s ez a munkavállaláshoz édes-kevésnek bizonyult. A Nőképző Egyesület megalakulása azért alakult, hogy az eltartó nélkül maradt nőtársain segítsen, s egyben a "tudományok megkedveltetését” is lehetőve tegye. Az egyesület szorgalmazott a "nők számára egy országos női főtanoda (főiskola) országos költségen való felállítását is.” Közben olyan egylet is alakult a pénzkeresésre szoruló magányos nők számára, mely kézimunkájukat próbálta eladni, hogy valamilyen módon foglalkoztassa Őket. Nőipariskola is működött, ahol a leányokat különböző mesterségekre, hímzés, varrás, szabás, művirágkészités, tanították. Itt középosztálybeli leányokat képeztek, hiszen munkásleányok már régen dolgosztak ilyen területeken. Az értelmiségi pályák közül először az oktatás nyilt meg a nők előtt. De elhelyezkedhettek a nők postáskisasszonyokként és hivatalnokként is, bár ez utóbbi volt talán a legnenhezebb. Elsőként 1860-ban az Egyesült Államokban engedélyezték a nők felsőfokú képzését. Európában Svájc nyitotta meg először az egyetemek kapuit a nők előtt. Itt végzett egyébként az első magyar orvosnő is. Az első leánygimnázium megnyitása is sokat váratott magára. Érettségit e gimnázium megnyitása előtt csak magán tanulóként szerezhettek az okosodni vágyó leányok, asszonyok maguknak. A gazdasági kényszer tehát a nők tovább tanulását lassan elfogadhatóvá tette. Politikai jogaik követelése azonban még nagyobb ellenállásba ütközött. A törvényelőtti egyenlőség élharcosai az angolszász hölgyek voltak. Azt a "lehetetlen ötletet,” hogy a nők is kapjanak választójogot, azt az amerikai nők még 1787-ben felvetették az Unió alkotmányának létrehozatalára összehívott philadelphiai kongresszuson. Egy századdal később John Stewart Mill karolta fel a női egyenjogúság kérdését, aki 1889-ben Washingtonban megalakította a Nőegyesületek Nemzetközi Szövetségét. Ez eleinte a nőkérdés olyan problémáira figyelt, mint a jogi helyzet, pályaválasztás, női munka díjazása, leánykereskedelem és igy tovább. Csak 1904-ben kezdett komolyabban foglalkozni a szavazati joggal. Magyarországon elsőként 1848-ban a Teleki Blanka Intézetben tanuló leányok fogalmazták meg igényüket, hogy az egyetemen nők is tanulhasanak, s hogy ne legyenek olyan mondatok többé, hogy: 'Mindenki bir szavazattal, kivéve a nők.” De erre még várni kellett, mert hogy "sohasem érik meg az asszony a politikára,” s "az asszony szerelemre termett diszvirág az élet kertjében s nem való a politika sötét pincéjébe.” És a független nők? - A válasz: "Független nők nincsenek. A nőnek a férfiú a sorsa és legkeserübb aggszűz szivét is megédesítheti egy elkésett májusi napsugár októberben, s akkor pedig már fuccs a politikának.” A legtöbb képviselőválasztási törvény hasonló szövegekkel utasította vissza a nők bevonólását a politikába. Térjünk most át egy kellemesebb oldalára ennek a témának, s nézzük meg, hogy milyen is lehetett a társadalmi élet, illetve az öltözködés ez időtájt itt Magyarországon, mégközelebb itt Budapesten, a fővárosban. Budapest Európa legvidámabb és legelegánsabb fővárosa volt. A város új, széles utak és paloták mellett számos olyan külső és belső térrel gyarapodott az 1867- as évek után, ahol a szépasszonyok és a nekik udvarló elegáns urak méltó módon találkozhattak. Az újságok, divatlapok lelkesen tudósították kevésbé elegáns olvasóikat ezekről az eseményekről és az ott viselt ruha-költeményekről. Az elegáns társaság tagjai szinte "menetrend szerint” éltek. Délelőtt a Kossuth Lajos utcai "közéleti korzón” jelentek meg, ahol mint a neve is mutatja, fontos megbeszélésekre is lehetőség nyílott. Délben és délután a Váci utca és Duna-korzó volt a "véletlen” találkozások helye, s délután illett lassú lépésben végighajtani a Stefánián is. (Innen a jól ismert dal: Egy régi mániám, végighajtani a Stefánián.) A lovasitott séta rendszerint a városligeti Gerbeand-ban fejeződött be. Bár általában a kávéház nem a jó házból való úrihölgyek tartózkodási helye volt, azért itt meg lehetett mutatni a legújabb kalapot vagy kosztümöt időnként. A legfeltűnőbb és legdivatosabb öltözékek felvonulási helye a lóverseny tér volt. Szegény és gazdag lezarándokolt, ki szernecsét próbálni, ki embert látni csak, vagy szokatlan izgalmat érezni, s a legújabb divat kreációt bemutatni. Úrihölgyek ritkán jártak vendéglőbe, annál inkább színházi és opera bemutatókra. Ott voltak persze a kritikusok is, akik a premierről tartott beszámolóikban sokszor többet foglalkoztak a nézőtéren megjelent ruhacsodák leírásával, mint a darab ismertetésével. Az elődadás után mulatók várták az urakat, no meg a merészebb, hírnevükre kevésbé kényes hölgyeket is. Az itt viselt ruhákról azonban kevesebb szó esett a lapok társasági rovataiban. Az évad a legtekintélyesebbnek tartott jogászbállal kezdődött, a legelőkelőbb pedig az időnként Budapesten is megtartott császári udvari-bál volt. A század elején a Széchenyi-bál lett az arisztokrácia és a gazdag pénzemberek találkozóhelye. Végül a báli szezont a bohém, jelmezes Művészbál zárta, amely népszerűségét éppen szabadosságának köszönhette. A nyári Budapest központja a Margitsziget, azon belül is a Nagyszálló terasza volt. Bár aki csak tehette elutazott ilyenkor a Tátrába, Bádenbe, vagy más fürdőhelyre, de legalábbis a vidéki birtokra. Nyáron Pesten maradni nem volt igazán divatos dolog, igy még az is előfordult, hogy a látszatot mereven őrző, elszegényedett, jó nevű családok a lehúzott redőnyű pesti lakásban töltöttek néhány hetet hadd higgyék az ismerősök, hogy valahol a tengerparton üdülnek. A jól öltözködés, az "úri megjelenés” a társasági élet elengedhetetlen feltétele volt. A jó megjelenés fogalmát azonban korántsem elégítette ki a divatos, jó minőségű ruha. A társadalom egyes rétegeinek, csoportjának viseletét pontos, részletes előírások szabályozták, ismeretük és betartásuk fontosabb volt a divatnál, s akik a merev illemszabályokat megszegték, vagy nem tartották be, azokat "jobb” társaságban megszólták, vagy akár ki is közösítették. így a hölgyek délelőtt otthon felkelés után sima szabású, fodros, fehér pongyolájukat legfeljebb a reggelinél hordhatták még. Délelőtt otthon sima szabású, földig érő, de uszály nélküli, gyapjú vagy szövetruhát viseltek, esetleg kötényt is felkötöttek. Utcára angol szabású kabátot, vagy kosztümöt, közepes méretű kalapot, arcfátyolt, szarvasbőr kesztyűt illett felvenni. A ruhatár legszebb darabjai a báliruhak voltak természetesen, az életkortól függően muszlinból, selyemből, bársonyból készült ujjatlan, mélyen kivágott uszályos csodák voltak ezek, melyeket csupán csak egyszer illett viselni. A következő alkalomra legalább a díszítéseket ki kellett cserélni rajtuk. A bálokon a konytba fésült hajat ékszer vagy virág díszítette, s ugyancsak ékszer ragyogott a kivágásban, mig a kart könyökön túl érő csipke vagy tüllkesztyű rejtette el, s csak a kövesgyűrűt viselő ujjakat hagyta szabadon. A báli öltözék elengedhetetlen kiegészítője volt a ruhához illő legyező. Azóta a nők egyenjogúsági harca nagy győzelmeket könyvelhet el. A szaktudományok éppenúgy számon tartják a kiemelkedő női feltalálókat és felfedezőket, mint ahogy a kúltúra minden ágában is sűrűn bukkanak fel a múlt homályából. De mindenkor, elnézve életútjúkat, szomorúan kell még ma is megállapítanunk, hogy eredményeik elismeréséért mennyivel több szellemi, és testi energiát fogyasztott el ez az élet, mint a hasonló tehetséggel rendelkező szerencsésebbnek mondható férfialkotóké. Hogy a küzdelem a nők életében enyhült-e a célok eléréséért, az már egy másik, valószínű terjedelmes, cikk megírását igényelné. Csak reménykedhetünk, hogy nagy ugyan, de félő, hogy nem teljes ez a változás.
