William Penn Life, 1993 (28. évfolyam, 1-11. szám)
1993-09-01 / 9. szám
Page 4, William Penn Life, September 1993 EBES UEIIZETEflfiEK BTEEVE. A magyar nyelv virágai: a szólás — mondások — avagy egy kis magyar — nyelv — lecke Kerekgyártó Barbara A Magyar Oldal Tudósítója Ha úgy keresünk valamit, hogy átkutatjuk érte az egész házat, minden holminkat azt mondjuk: tűvé tesszük érte a lakást. Ha egész városrészeket bejárt valaki, mondhatjuk rá: nyakába vette a várost. Amire nagyon kivácsiak vagyunk az fúrja az oldalunkat: amit pedig már hallani is ununk, az a könyökünkön jön ki. Mindezek olyan kifejezése, amelyeket lépten - nyomon használunk, és amelyeknek pontosan tudjuk a jelentését is, hisz nemzedékről nemzedékre öröklődött, elődeink használták és mi is használjuk, de arra a kérdésre már nemigen tudnánk felelni, hogyan jutottak ezek a kifejezések illetve szókapcsolatok ilyen értelmezésűvé. Érezzük, hogy valamilyen kép lappang benne, ami megvilágitja és értelmét adja ennek a használatnak, de ennek a képnek a szókapcsolathoz való viszonyáról már keveset tudunk. Vannak minden nyelvben ehhez hasonló szóhasználatok, ám vannak olyanok is, amelyek világosabb értelmezésüek. Ha például valakiről, aki el akarja kerülni a nehézségeket, azt halljuk, hogy "a könnyebb végét fogja meg a dolognak”, magunk elé tudjuk képzelni azt az embert, aki sunyimódon és nagy élelmesen valamely odább mozdítható tárgynak ahhoz a végéhez somfordái, nyúl akarattal, amelyikre kevesebb teher esik, ahol könnyebb munkája lesz. Nem nehéz a "vizet prédikál, bort iszik” szólásunk megfejtése sem, mert csak arra a papra kell gondolnunk, aki dörgedelmes hangon az iszákosság ellen prédikál, de otthon nemegyszer maga is ugyancsak elborozgat. Ezeknél a kifejezéseknél azonban maga ez a jelentés az életben kibővül s nem csupán arra az egyszerű tényre alapszik, amelyet fentebb hozzá magyaráztunk, hanem az életadta problémák esetén alkalmazzuk őket akkor is, ha ezek a mondások oda megfelenek: erkölcsös életet prédikál - és erkölcstelenül él: mindékor a munka, a felelősség könnyebb megoldásához ragaszkodik, és a területek már e két szólásunk használatát illetően is kimerithetetlenek. Elmondhatjuk tehát, hogy a szólásaink használatánál abból kell mindig kiindulnunk, hogy azok sohasem szószerinti jelentésükben használatos kifejezések. Az élő beszédünket mégsem rakhatjuk tele ezekkel a kifejezésekkel, de valamely esemény színes, változatos előadásában, vagy párbeszédben (egymással való beszélgetésben) gyakran odaillenek. A szólások ezért is a népi gondokodást tükröző beszéd díszei, virágai. Szólásnak általában azt nevezzük, melyben a szavak külön-külön vett jelentése, nem egyezik meg az egész mondat által kifejezett fogalomnak. Ebben a cikkünkben olyan kifejezések eredetére szeretnénk rávilágítani, melyeket már déd - és ükanyáinktól kezdve használtak és használunk mi magunk is anélkül, hogy tudnánk "mi fán terem” - ez a mondás. "A fán terem” kifejezés már évszázadokra nyúlik vissza, mely tagadó értelemben indult, mondván: "nem minden fán terem türelem-olaj.” "A türelem”-re vonatkozó tréfás körülírás főleg olyan kifejezésekben szerepelt, amelyek valamely fájdalomra, bajra, a tűrést, a türelmet ajánlják, az elégedetlenkedő, panaszkodó embernek. "A türelemolaj” hiányára utalva, azt is ki akarták ezzel fejezni, hogy ilyen fa, mely ezt termi, bizonyos ritka. Ez a gondolat aztán teret hódított már az irodalomban is, mint például ilyen Írásban: "a férj mai világban (háborúban) olyan drága kincs, mely nem minden fán terem.” Ez a "nem minden fán terem” kifejezés ment át kédéssé aztán, hogyha fogalma sem volt az embernek arról a dologról, amelyet éppen hallott, kérdezve: "mi fán terem ez a valami?” - merthogy még sohasem hallott effélét: modern szóval kifejezve azt jelentve, hogy fogalma sincs arról, amiről a másik beszél. "Cserben hagyni valakit”, annyi mint a bajban otthagyni, vagy kellemetlen helyzetbe hozni és benne hagyni. Hogy kifejezésünk eredetére fényt deríthessünk a "cser” szavunk régi jelentését kell ismernünk. Ez a cserfa kérgéből nyert lé a csersav, őseink állati bőrök kikészítéséhez szükséges anyaga volt, mely bőröket egy földbeásott tölgy - vagy fenyőfa szekrénybe rakták, a lefedett gödörbe vizet eresztettek és az igy keletkezett cseriében néha két- három hónapig is állni hagyták. Gyakran előfordult, hogy a mély cseriétől elfedett utolsó bőr a szó eredeti értelmében a cserben maradt, s ilyenkor vagy teljesen tönkrement, vagy erősen csökkent a hasznavehetősége. Innen származik a "cserben marad” "cserben hagy” szólásunk, és ennek legrégebbi változata a bajban maradás, vagy éppen az értéktelenné vállás jelentése, mely kitágítva az értelmet végül is "a bajban otthagy valakit” fogalmat kapta. Aki bajban, veszélyben van, minden eszközt megragad, hogy szorult helyzetéből kiszabaduljon: mi erre azt mondjunk: "fühöz-fához kapkod”, ha pedig nagyon sok embernek tartozik, az "fünek-fának adós”. Lehet ígérni is "füt-fát”, azaz mindent, ami csak eszébe jut az embernek, és lehet "füt-fát megmozgati” vagyis valaminek az érdekében minden lehetőt megtenni. Ezekben és az ezekhez hasonló kapcsolatokban a "fü-fa” - szónak a "mindenki”, illetve "minden, bármi”, jelentés felel meg és mindenki ezt is érti alatta. De hogy jutott a "fü-fa” ehhez a jelentéshez? A magyar nyelvben gyakoriak az olyan összetételek, amelyek úgy jelölnek meg egy fogalmat, hogy az illető jelenség, vagy dolog két szélső pontját nevezi meg, mint a fent említett "fü-fa” - vagy a "boldogboldogtalan” (tehát mindenki!), az "apraja - nagyja” (az egész társaság vagy család), az "égre-földre esküvés” - kifejezése, és még sorolhatnánk. A "fü-fa” kifejezésünknél maradva ez a fogalom is a növények két szélső határát nevezi meg: az egyszerű ember szemléletében a fű a legkisebb, a fa pedig a legnagyobb növény. Összetételükben benne rejlik itt és a "minden” fogalmának a jelentése, és az, hogy pédául a vízbe fuló is "fühöz-fához kapkod” - és ebben a "fü” eredetileg minden olyan kisebb növényt jelentett, amelyet a kétségbeesetten kapkodó ember magakörül talált. Ebben a kapcsolatban tehát a "fü-fa” olyan értelművé vált, melyben a konkrét növény helyett általában mindazt jelentette, amihez az ember szorult helyzetében folyamodni próbált, illetve a szorult helyzetben levésnél a segitségkeresés minden lehető mozzanata érződik. Mig ez a szólásunk a bajból való kijutás minden útját - módját való keresést fejezi ki - a "várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön” - olyan embert varázsol a szemünk elé, aki a világon semmit nem tesz ezért, hogy segítsen magán. Ül és várja hogy megoldódjon körülötte a probléma, és készen, egészen, csak élni kelljen vele. Mig sok szólásunknak magyar gyökerei vannak, ez a szólásunk a görög - római mitológia aranykor - elképzelésével van kapcsolatban. Rajtuk kívül még sok más népnek is van olyan mondája, mely az emberiség őshazájáról, vagy valamelyik távoli országról azt tartja, hogy ott teljesen munka nélkül és tökéletes boldogságban élnek az emberek. Ezen a hiedelmen alapszik a bibliai Édenkert legendája, innen származik a spanyol Eldorado is. Egy ókori iró szerint az aranykorban a sült madarak kis kalácsokkal együtt szálltak az emberek szájába, egy más iró szerint ezek a kis madarak nagyon vágytak arra, hogy az emberek megegyék őket, és ezért az emberek szája körül röpködtek. Nyilvánvaló, hogy innen származik többféle változatban ez a mondás, mig a magyar és német megfelelője sült galambról beszél, a francia szólásban, az az ember, aki munka helyett csak csodákban bízik, "azt várja, hogy a pacsirták egészen megsülve essenek le neki”. Közmondásunk: "három a magyar igazság” -valószínűleg mindenki által jól ismert. A 18-ikszázadi mondásgyüjtés eredeti latin megfelelője még: Három, szent számként jelenik meg. Hogy éppen a hármat emlegeti közmondásunk, meg hogy a népmesékben is három gyermek szokott szerepelni, és három vadállattal kell megküzdeni a hősnek, vagy három napra szegődött el valahová a legkisebb - a harmadik gyerek, annak az az oka, hogy hajdan, már az őskorban, különös jelentőséget tulajdonítottak egyes számoknak, elsősorban hármasnak, és a hétnek. Ennek a már feledésbe merült felfogásnak őrzi emlékét ezen ismert közmondásunk. Ha valaki, vagy valami nyomtalanul eltűnt, s már hiába keressük, azt szoktuk mondani, "csak a hült helyét találtuk”. Ezt a szólásunkat régi vadásznyelvünkből származtatják. Mikor a vadász vagy a hajtó a vad kihűlt fekvőhelyére talál, tudja, hogy az üldözött vad már régen eltávozott onnan. Minthogy újabban főleg emberekre vonatkoztatva használjuk a szólást, úgy érezzük, hogy a "hült hely” arra az ülő - vagy fekvőbutorra vonatkozik, amelyről valaki felállt, eltávozott. Újabban bővült is ez a gondolat, s ilyen kifejezések keletkeztek: "meg se melegedett a helyük”, vagy éppen olyat is találunk, mely igy jelenik meg írásokban: "Azt akarta, menjek vissza rögtön, meg se melegedjen a helyem”. Ezt a szólást, amely eredetileg csak azt jelentett, hogy "valaki feltűnően rövid ideig tartózkodott valahol”, újabban úgy is értelmezik, hogy még meg sem melegedett a helye, meg sem szokott - máris távozott. Amikor az emlegetett, váratlan vendég betoppanásakor tréfásan megjegyezzük, hogy "éppen farkast emlegettünk” - akkor tulajdonképpen egy - már már feledésbe merült népi hiedelemre gondolunk: abból ugyanis, hogy ismert személyek és dolgok nevének emlegetésekor felidéződik a megnevezett ember vagy tárgy képe, a primitiv ember arra következtetett, hogy a szavak- Continued on Page 6
