William Penn Life, 1993 (28. évfolyam, 1-11. szám)
1993-03-01 / 3. szám
March 1993, William Penn Life, Page 5 EEE£ NEUZI IFIÜ.El IWEEVE.” Mozzanatok, s elmélkedések 1848 napjairól. Kerekgyártó Barbara A Magyer Oldal Tudósítója 1848-ra emlékezve minden magyarnak elsősorban Petőfi Sándor jut eszébe. A költő, a forradalom lánglelkű vezére. De mellette sokan ott vannak még akik vagy közvetlen közelében, vagy távolabb tőle otthon, vagy a harcmezőn álltak melléje e csodálatos, és félelmetes napokban. Gyermekkorunk óta énekeljük a dalt: Gábor Áron rézágyuja, fel van virágozva, Indulnak már a tüzérek, messze a határba. Nehéz a rézágyu, felszántja a hegyet, , völgyet, Édes rózsám Isten veled, el kell válnom tőled. De ki is volt ez a legendás ember, akiről századok múlva is szól a dal? Egy székelyember volt, aki már gyermekkorában is jól rajzolt, folyton fúrt, faragott, szerszámot készített. Mint katona a tüzérségnél szolgált, tanult mesterséget Pesten is és Bécsben is. Amikor pedig leszerelt asztalos lett, de messze kitűnt kovácsmesterségében is. 1848 novemberében egész Erdély az ausztriai császáriak birtokában volt. Csak Háromszék vármegye nem hódolt meg. Sepsiszentgyörgyön a megye székhelyén gyűlt össze a vezetőség, maga a nép is, hogy sorsáról döntsön. A kérdés az volt, vajon ellenállhat-e a megye az egész császári haderőnek?- De mit lehet tenni ágyú és munició(hadianyag) hiánya nélkül? A tapasztalt főtisztek, a megye polgári vezetői szomorú szívvel, de teljes egyetértéssel határoztak. Azt javasolták a gyűlésnek, hogy ágyú és hadianyag híján adják fel a várost és az egész székelységet. Ekkor történt, hogy felállt egy báránybőr ködmönös füstös arcú székely, aki nem volt más, mint Gábor Áron, az ezermester és azt mondta: Uraim, hallom, a főtiszt urak meghajolnak az ellenség előtt, mert nincs ágyú és hadifegyver. Ha csak az a baj, úgy én azt mondom, hogy két hét alatt minden lesz ami kell. — A nép éljenezte Gábor Áront, de a főtisztek biztosítékot akartak. Gábor Áron azonban nem tágított, s megígérte, hogy két héten belül a város közepén hat ágyú lesz felállítva, s ha azzal célba nem talál, ő maga áll az ágyúcső elé lépésnyire céltáblának. Engedélyt kért a hely kiválasztásához ahol munkához láthat; azt megkapva, két hét múlva valóban ott állt a hat ágyú a piacon. Az ágyuk vasból voltak, s mindegyik erősen bozontos volt, mert öntésekor a megtakarításra bizony már idő nem jutott, s különböztek is a rézágyuktól, amiért el is mevezték azokat varasbékának. A céltáblát azonban felállították, Gábor Áron célzott és az első lövés a céltábla közepébe talált. Éljenzés támadt hogy zengett a vidék. Ezekután Gábor Áron hozzálátott, hogy tüzéreket képezzen ki, Különösen a székely diákok tanulták meg hamar az ágyuk kezelését. Hatvannál több ágyút öntött a legendás nevűvé vált ezermester, aki semmiből szervezte meg a tüzérséget, szülőföldje szabadságának kivívására. Petőfi verseit olvasva és ismerve, ki ne szeretné a legendás Bem apóról szóló részleteket, amiből árad az idős lengyel hadvezér felé a szeretet, s a bizalom. Mi ne győznénk, hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka Bosszúálló fénnyel jár előttünk, Osztrolenka fényes csillaga. Ott megy ő, az ősz vezér, Szakálla, mint egy fehér zászló lengedez, A kivívott diadal utáni békességnek a jelképe ez. (Az erdélyi hadserg c. vers) Az volt valóban e lengyel vezer. Előbb Bécsben irányította a felkelést, mig a harc el nem dőlt, majd átkötözve lábsebét, bérkocsisnak öltözve átkocogott az ostromgyűrűn, hogy aztán magával Kossuth Lajosai tárgyaljon a továbbiakról. Nagy kockázat volt egy eleddig ismeretlen, magyarul sem tudó idegent kinevezni az egyik magyar hadsereg élére. Kossuth azonban vállalta a kockázatot, s Bem lett az erdély sereg parancsnoka. Első ténykedése rendbe szedni a szétzilált, megvert csapatokat, Parancsa: aki nem akar harcolni, menjen haza. De aki itt marad, annak engedelmeskednie kell. Aki nem engedelmeskedik - főbe lövetik. Maga ellenőrzött mindent. Különös ember volt. Tudta, hogy a forradalmi Háború törvénye az, hogy az ellenséget ellenségnek kell tekinteni, nem pedig egy jövendő alku tárgyalófelének. Csoda-e Petőfi apjaként szerette e különös embert s ha maga e parancsnok is fiaként kezelte és védte a költőt. Nem Bem seregén múlott a vereség. Ö az utolsó pillanatig ellenállt ott ahová rendelték, Erdélyben, s magához hivatta Petőfit is amikor már menteni kellett őt a császáriak öldöklő kezeitől. Petőfi ment. Nem azért, hogy meneküljön, hanem hogy osztozzon Bem serege sorsában és mert Bemet, aki a végső válság peceiben is gondolt rá, látni akarta gyermeki szeretettel. Még ir innen szeretteinek, s aztán Bem serege összecsap Segesvárnál az iszonyú túlerővel. Petőfi végigharcolta a •> csatát, civil ruhában, egy szál karddal, gyalogosan. A csaté elveszett, a lovasság, a szekerek elvágtattak Segesvár alól Fehéregyháza, onnan Héjjasfalva felé. Petőfi gyalog menekült, egyedül. Bem, aki maga is megsebesült, elvesztette őt szem elől. Fehéregyháza és Héjjasfalva közt, félúton érte utói a költőt egy lovascsapat, ott kapta szivébe a halátos dárdadöfést. Petőfi halála sokáig hihetetlennek tűnt barátai és költőtársai számára. Nem hitte el a nép sem. Hol itt, hol ott vélték felfedezni a költőt vándorolva az országban. Elterjedt a hir is hogy Szibériában raboskodik, ott él s ólombányában nyögi a rabok keserű életét. Reviczky Gyula e cáfolatoknak akar végére járni Petőfi él című versének megírásával: Petőfi él! De nem mint hiszitek Nem mint bágyadt tekintetű öreg. A kor arcára nem vésett, redőt, Fehér hajjal ne képzeljétek őt! Fejét fenn hordja most is, szeme fényes, Olyan fiatal még: csak huszonhat éves! Petőfi él! De nem volt soha rab. Ne higgyétek, nem hord ő láncokat! Kard van kezében, ajkán harcidal Előre száguld, mint a bősz vihar. És túlharsogja az ágyuk morajját Szent himnusza, egy szó: Világszabadság! Petőfi él! Lánglelke fenn virraszt. Vénség, halál sohasem érik azt. Lázas szivével, ifjan, szabadon Él és fog élni, édes magyarom. Lesz trónok és országok pusztulása, De az ő sírja mégse lesz megásva. S élnek a legendák tovább. Jókai Mór Petőfi harcostársa, költő és iróbarátja maga meséli el Egy nemzeti hadsereg fennállását. Létrejöttét, hogy nekünk ezek az események frissek, feledhatetlenek legyenek. Mert mi is volt? - Igazság, vagy Mesemondás? - kezdi az elbeszélését az iró. Lehetett is az valaha valóban mesemondás hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját haderejével, kilenc oldalról rárohanó támadás ellen védelmezte volna magát diadallal, dicsőséggel?! Hogy ne birt volna vele "egy” óriás! Hogy rá kellett ereszteni Europa másik kolosszusát!óriását) is, s még azzal is megbirkózott, s még akkor is saját magának kellett lefeküdnie, hogy rágázolhassanak? Dehát hol vette volna ez a nemzet ezt az ősmondabeli erőt?- Ezen megtörténtekből: Egy véghetetlen jajkiáltás hangzott végig: az ország egyik bércfalától a másikig verődött az vissza, s midőn másodszor visszatért, már nem volt jajkiáltás, hanem harci riadó! S megnépesült a kitűzött zászlók környéke, felzendült a jól ismert dal: Most szép lenni katonánk, Mert Kossuthnak verbuválnak. Négy esztendő nem a világ, Éljen a magyar szabadság, eljen, éljen a Nemzet. A földműves elhagyta ekéjét, a tanuló elhagyta az iskolát, a családapa a boldog tűzhelyet, és ment a zászlók alá. Tizenhárom-tizennégy éves gyermekek csoportja emelte a nehéz fegyvert, mely alatt még válla meggörnyedett, és hetvenéves galambősz férfiak álltak a gyermekekkel egy sorba. Nem kellett felpénzzel csalogatni senkit. Egy nemzetiszinű kokárda volt az egész ajándék, amit a belépő kapott. Elmentek az ügyvédek, nem akart most pörlekedni senki. Elmentek a bírák, hisz nem volt senkinek magánpanasza. A mérnökökből tüzérek, utászok lettek. Az orvosokból tábori sebészek. Ágyban meghalni nem volt divat. Hires korhelyekből hires hősök lettek. Csöndes jellemekből oroszlánok, s még a rablók is megtértek. Nem volt fegyver? Elvették az ellenségtől. Előbb kaszával, puszta kézzel kellett kicsikarniuk a harc eszközeit, hogy aztán kíizdhessenek. Az egyházak odaadták harangjaikat ágyúércnek. Mindenki testvér volt a háromszinű zászlók lobogása alatt. Urihölgyek mentek sáncot hordani az erődítésekhez, s vettek részt veszélyes küldetésekben. Asszonyok voltak a legjobb tudósítók. Csaták után ők ápolták a sebesülteket. Kórház volt minden úrilak a csataterek közelében. Szent volt ez a harc keresztnek és csillagnak. S a költő, ki meteorként futotta végig az egész eget fölöttünk, nem zengett egyébről, mint e szent harcról; ez hangzott alá onnan a magasból; ez volt utolsó szava, midőn az ismeretlen láthatáron lebukott előttünk. Talán nem is a földre esett?- talán egy új földforgás alkalmával ismét meglátjuk őt, szikrázva, meny dörögve fejeink felett?” Hát igy támadt, igy állt fel Egy nemzeti hadsereg, s amit ki ne felejtsen soha senki, midőn e nemzeti hadseregről beszél, oszlopában e seregnek ott állt a NÉP. A nép, ki eszével, találékonyságával, furfangjával, jó akaratával, szellemével védte, siettette, intette és buzdította őrző, imádott hadseregét, s ha kellett megfélemlítette tömegével az ellenséget. Csodáiról e napoknak igy beszél még ma is a történelem. Hallgassuk figyelmesen, álhatatosan - és okuljunk.
