William Penn Life, 1989 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1989-12-01 / 12. szám
Page 6, William Penn Life, December 1989 EBES I I171 lll l ll tWEEVE.” Karácsonyi pásztorocskák Tamási Áron A szabadtüzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn, és emlékezni serkent engemet is. Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, a belső beköszöntőt is mondani fogja, mindama leányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az ajtón kívül fog szólani, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvölziö puffadásokat; majd megválasztottuk az énekvivöt és a mókamestert, nemkülöben a nagymondót, aki mindenkit le fog torkollni, szükség esetén még lódítva is éktelenül. S aztán tanulni kezdtünk. így készültünk a szent hadjáratra, a karácsonyi kántálásra, s vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag. S végre a föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre. Karácsony este lett. Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava. S a tóban egybegyült a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében, felzengett szívünkből az ének. Szállott az ének, és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollút. Hullatott egy tollút a kicsi nép ismeretlen falujába; s öröm nyugodott azon, ami hullt, és piros megemlékezés a szegények felöl. így énekeltünk, s haladtunk lassan a falu között, a fehér holdvilágon; s miközben haladtunk, imitt és amott is felzengett az örömnóta, s úgy világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortüz lobogása. Megálltunk egy ház előtt, mely első volt a tervezetben. Lázár gazda lakott a házban, s volt neki egy lánya is, aki két bimbót a rózsabokorról már leszakított. Hát azon a kapun, örömhír énekszóval, bátran bévonultunk, s még fent az ereszben is, az ajtó előtt, énekeltünk egyet. Amikor ezt sikeresen elfújtuk, hagytunk módosán egy kevés csendet, majd felcsendült a külső beköszöntő hangja, mondván a megkívánt harsány hangon: Örülj és örvendezz, nemes házigazda: Betlehemi királyok Adjonisten Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta — biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem, Se0ts, édes Istenem. Adjonisten, Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marékkai, tömjént egész vasfazékkal. Én vagyok a Boldizsár, Aki szerecseny király. Istenfia, jónapot, jónapot; Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, Üdvösségünk, égi ország! Gáspár volnék, afféle földi király személye. Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézukáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, jóéjszakát kívánok! (József Attila) Kigyúlt a világnak Betlehem csillagja. Örülj és örvendezz, kedves háznak népe, Hogy ide vezérelt a csillagnak fénye. A csillag fénye szerencsés csendbe merült. Vagyis, bent a szobában, nem volt egy másik nyáj, amelyik belülről, valami elmés kérdéssel, rögtön megtámadott volna. így aztán csak Lázár gazda szólt ki nekünk ünnepélyesen, mondván: Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányan: Gyertek azért beljebb, akármilyen bátran. S a szó végére meg is nyitotta nekünk az ajtót; s mi pedig egyenes cérnasorban, mint a vadilbácskák, bévonultunk az ünnepi szobába. Nekem, mint belső beköszöntőnek, a sor fejénél kellett állanom, s állottam is mily szívesen! Katonás léptekkel elörevezettem a sort, ugyannyira, hogy a sor végi pásztor ócska az ajtón belül még helyet vehessen. Akkor megvártam, hogy a léniát, ha valami hiba lenne benne, gyorsan kiigazítsák; s majd egy negyed fordulattal, egyszerre és valahányan, frontot vettünk pattanva a ház gazdája felé, ki a feleségevei és a leányocskával ott állott várakozva az asztal mellet. S abban a percben, amint a csizmácskánk szára megcsattant a fordulatban, jobb kézzel és egyetlen villanó mozdulattal, levettük fejünkről a kucsmát, és én pedig hangzatosán megszólaltam, mondván: Ahol a nap felkél, ama tájról jöttünk, Hírmondás kedviért nagy utakat tettünk. Mert szólott egy csillag, éppen felkelőben, Hogy gyorsan induljunk éjféli időben. Származásunk felöl sem hagyunk kétségben, Vagyis bajban nőttünk, s tartós szegénységben; S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak, Fiai vagyunk mi csordapásztoronak. Dehát ez voltunkat az Úr nem tekinté, Hanem angyalával nékünk megjelenté, Hogy földre lejőve világ megváltója, Kinek a mi nyájunk igaz szószólója. Ámen. S erre az "ámenre”, de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával, a lábszára mellett a pádimentum felé, oly nagyot puffantott a tűzmester, hogy a lámpában a láng és pironkodó kislány megriadt egyaránt. Mi pedig harsanya mondtuk a lövésre: — Szent jó estét kívánunk! Ezzel aztán a szertartás madara el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok. Szíves szóval a gazda is biztatni kezdett minket, hogy vegyük közre az asztalt, s üljünk le. Megköszöngettük a szíves szót, s mint nagyra becsült férfiak, kiki a megillető helyre le is ült. A kislány pedig, mint nyíló háziasszony, kolbászt hozott az asztalra, s egy cserépfazékban töltött káposztát. A kolbász még cserszegett a forró zsírban, s Totyogott majdnem a káposzta is. Szokás szerint, s hogy az étek is csillapodjék még valamicskét, a gazda szilvapálinkát töltött, s a kisded Jézusra köszöntötte, aki éppen akkor nagyon fázódott a barmok között. Aztán enni kezdtünk.
