Vízügyi Közlemények, 2023 (105. évfolyam)
2023 / 2. szám
186 Horváth István: Lónyay Menyhért társulati tevékenysége... nck összehangolt szabályozása nélkül. Ezért az önkényuralom évei alatt is folyamatosan dolgozott azon, hogy a többi tiszai társulat is kivegye a részét a munkából, hiszen a Rétköz ármentesítésének sikere rajtuk is múlott. E mellett a valamikori Tiszavölgyi Társulat feltámasztásán is munkálkodott, jelentős részben neki köszönhető, hogy a társulatok számára 1857-től engedélyezték országos gyűlések megtartását. Ez a részsiker azonban nem oldotta meg a szabályozás körüli problémákat, az irányításban továbbra is az erőteljes központosítás érvényesült. Ez a központosítás azonban nem jelentette a műszaki tervek összehangolását, - amire a legnagyobb szükség lett volna - a tervezésben és kivitelezésben a helyi döntések voltak a meghatározók. Ennek értelmében a társulat elkészíthetett egy olyan tervet, ami számára a legkedvezőbbnek tűnt, más társulatoknak, ill. birtokosoknak viszont károkat okozhatott. A helyi birtokosoknak nagy beleszólásuk volt a töltésvonalak kijelölésébe, ami aztán itt-ott utat nyitott a szervezetlenségnek, egyes esetekben a korrupciónak is (Dunka et al. 1996). Nem véletlen, hogy Lónyay a Tiszavölgyi Társulat visszaállításán fáradozott, éppen a tervek összehangolásának lehetőségét látta a valamikori központi társulat újjászervezésében. Akárcsak Széchenyi, Lónyay is egy jól működő rendszerként képzelte el a szabályozás utáni Tisza-völgyet, a rendszer kiépítéséhez azonban sok-sok érdekellentét feloldására volt szükség. Ez a gondolkodásmód tükröződik 1860 tavaszán tartott akadémiai székfoglaló előadásában is, melynek címe: ,yi Tiszaszabályozás története és nemzetgazdasági fontossága". A beszédben egyfelől visszaköszönnek Széchenyi gondolatai, akinek eszméihez Lónyay mindvégig hü maradt, másfelől érezhető a meggyőződés a szabályozás leendő sikerében: ,jMert nem elég az, hogy az áradatot zabolázzuk, és így a töltések mindenütt meglegyenek; ez csak az alap, melyre építhetünk, ez után következik a mentesített téren fennmaradt mocsárok és mélységekben összegyűlt esővizek lecsapolása és kiszárítása; és végre valódi kertté a Tisza völgye csak akkor leend, ha a jövő nemzedék a szabályozási munkának a rétöntözési munkálatokkal felteendi a koronáját, s eléri azon örvendetes állapotot, miszerint a zabolátlan víz, mely nekünk átok volt, a jövő nemzedéknek áldásává válhassék” {Lónyay 1860). Amikor ezek a szavak elhangzottak, a Tisza-szabályozás munkálatai már jelentősen előrehaladtak, de a kész mű még messze állt a befejezéstől, s a befejezetlenséggel járó elkerülhetetlen katasztrófák és viták javarésze is hátravolt. Ezzel Lónyay is tisztában volt: „...ez egy vér nélküli örökös foglalás hazánk szívében a magyar elem közepette, és a magyarság számára, mely állami és nemzetiségi erősödésünket tetemesen előmozdítandja. Még ugyan tetemes munka, nagy pénzbeli áldozat, állhatatos kitartás fog számos éveken keresztül megkívátitatni, míg végeredményhez jutandunk. Azonban czélt fogunk érni..."{Lónyay 1860). Lónyay minden fronton részt vett ebben a küzdelemben, igyekezett a szabályozás országos koordinációját a
