Szlávik Lajos (szerk.): Vízügyi Közlemények, Az 1970. évi Tisza-völgyi árvíz. Emlékkötet (Budapest, 2020)
9. Az 1970. évi árvízvédekezés műszaki és szervezési intézkedéseinek összefoglalása és értékelése
158 Szlávik Lajos: Az 1970. évi Tisza-völgyi árvíz Ezen a területen a lakóépületek és a középületek helyreállításának egy része, a közműves vízellátás korszerűsítése 1971-ben, az úthálózat rekonstrukciója 1972- ben fejeződött be. A helyreállítás, a károk mielőbbi megszüntetése ugyanolyan helytállást, áldozatvállalást és segítőkészséget igénylő feladat volt, mint a védekezés. Lokalizáció A vízügyi igazgatóságok az első lokalizációs terveket az 1954. évi felső-dunai árvízkatasztrófa és az 1956. márciusi dunai jeges árvíz után, 1956-1957-ben készítették. A továbbiakban ezeket a VITUKI koordinálásában, Tápay László szakmai útmutatásával továbbfejlesztették (Kálmán-Tápay 1971). E tervek alkalmazásának „próbáját” a Tisza-völgyben az 1970. évi árvíz jelentette. Az 1970. évi árvíz során jelentős számban épültek lokalizációs művek, mind a hat tiszai vízügyi igazgatóságnál, nagyrészt a lokalizációs tervben nyilvántartott vonalakon, de több esetben ott nem szereplő új nyomvonalon is. Az egyes igazgatóságok lokalizációs tevékenységéről, a müvek építéséről a megfelelő fejezetekben számoltunk be. A Tisza-völgyben összesen 28 helyen épült lokalizációs mű, 167,4 km hosszon, 1,2 millió m3 föld beépítésével (Kálmán-Tápay 1971). A meglevő és nyilvántartott lokalizációs lehetőségeken túlmenően számos új lehetőséget tártak fel és új vonalakat létesítettek. Ilyen nagyarányú lokalizációs munkákra addig még egyetlen árvíznél sem került sor. A magyar árvízvédelmi rendszerben az országhatármenti, a határon át érkező árvízi elöntéstől védő első zárógát (lokalizáló töltés) 1925-ben létesült azzal a céllal, hogy a Fehér- és Fekete Körös között a Romániából átömlő víz ellen védelmet nyújtson (lásd a 3-6. fejezetet). 80. kép. Egy elfogott buzgár a Tisza mentén (a Duna Múzeum archívumából)
