Szlávik Lajos (szerk.): Vízügyi Közlemények, Az 1970. évi Tisza-völgyi árvíz. Emlékkötet (Budapest, 2020)
1. A Tisza vízgyűjtője, ármentesítése és árvizei - 1.2. A Tisza-völgy ármentesítésének rövid története
12 Szlávik Lajos: Az 1970. évi Tisza-völgyi árvíz a völgyek ármentesítését, lecsapolását tette szükségessé. Az ármentesített területeken fejlődésnek indult gazdaság a termelés intenzifikálásával, infrastruktúrájának megteremtésével, ezáltal erősödő kárérzékenységével egyre kevésbé volt képes elviselni az árvízi elöntésekből származó veszteségeket. Ennek következtében, a korábban helyi jelentőségű, szinte csak a lakott területek védelmére szorítkozó árvízvédelmi gátak helyett a XIX. század első felében egész folyóvölgyekre kiterjedő, viszonylag egységes terveken alapuló ármentesítési munka kezdődött, mely a ma is létező árvízvédelmi rendszer alapjait teremtette meg (Orlóci 1987). Vizeinket a letűnt évszázadokon keresztül, de leginkább az utolsó kétszáz év alatt olyan mértékben szabályozták, hogy ma már elképzelni is alig tudjuk a korabeli állapotokat. A szabályozási munkák megkezdésekor az elsődleges feladat a külvizek kizárását célzó tevékenység volt, mely a folyó szorosabban vett szabályozását, a töltések építését, valamint a belvízi csatornahálózat kiépítését jelentette. A Tisza-völgy első ismert leírása a római korból való. Már ez a leírás is feltűnően kanyargós folyóként, lapályait pedig járhatatlan vizenyős vidékként jellemezte. Ennek magyarázata a Tisza-völgy közismert geológiai adottságaiban keresendő: az Alföld talaja a folyók alluviális feltöltő tevékenységének - vagyis a vizek, mintegy az utolsó 25 000 év alatti munkájának - eredményeként alakult ki. Ugyanekkor azonban a Kárpát-medence nagy teknőjén belül kisebb, helyi - főleg peremi - süllyedéses medencék is keletkeztek, melyeket, éppen fiatal komk miatt, a folyók említett feltöltő tevékenysége már nem tudott eltüntetni. E kisebb medencéket gyakran eolikus eredetű homokhátak (mint pl. a Nyírség), vagy az egyes folyók (főleg a Sajó és a Maros) által épített hordalékkúpok, kavicspadok is elválasztották egymástól, s a lefolyási viszonyok megrontásával állandósították azokban a vízborítást, segítették a mocsárvilág kialakulását. Ennek a mocsárvilágnak késői állapotát különösen szemléletesen mutatja a 2. ábrán látható átnézetes térkép1. A terület gazdasági élete évszázadokon keresztül a vázolt természeti adottságokhoz alkalmazkodott: a lakosság fő foglalkozása az árvizektől rendszeresen megöntözött legelőkön folytatott rideg állattartás volt, míg a népesség nagy részét a halászatra-vadászatra-pákászásra lehetőséget nyújtó vízi világ látta el élelemmel, sőt építőanyaggal is. Az 1750-es, majd az 1770-es árvizek hatására minden korábbinál élénkebb ármentesítési—folyószabályozási és lecsapolási tevékenység bontakozott ki két kiváló vízszabályozási királyi biztos irányításával: Orczy Lőrinc a Tiszán és jobb oldali mellékfolyóin, Károlyi Antal pedig a Szamos-Kraszna és az Ecsedi-láp Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézete 1938-ban adta ki a szakmai körökben csak „pocsolyatérképként” ismert, 1:600 000-es méretarányú térképet, amely a Kárpátmedence víz borította és árvíz járta területeit mutatja be az ármentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt (1830. körül).
