Vízügyi Közlemények, Kvassay Jenő emlékszám születésének 170. évfordulójára (különszám, Budapest, 2020)
Fejér László: Kvassay Jenő szerepe a magyar vízgazdálkodás történetében
Kvassay Jenő szerepe a magyar vízgazdálkodás történetében 17 olyan helyet találni, amely a domborzati viszonyokat tekintve alkalmas lehetne zárgátas tározók kialakítására, s ahol esetleg mégis adódnak lehetőségek, ott a tározható vízmennyiség töredéke annak a 2-2,5 milliárd m3-es vízhozamnak, amelynek visszatartása befolyással lehet a tiszai árvizekre. Kiemeli a létesítés járulékos (falvak áttelepítése, területek kisajátítása stb.) és közvetlen költségeit, amelyek jóval nagyobbak, mint amilyen kár az építés révén elhárítható, ráadásul ezeket a műtárgyakat karbantartani és üzemeltetni is kell. A költségek tekintetében ugyan elismeri, hogy viszonyítási alapul a Kárpátokban a faúsztatás céljait szolgáló vízfogók létesítési költségeit vette alapul (tározott m3-enként 40 krajcár), de határozottan kijelenti: „...mesterséges vízgyűjtő medencék építésével az árvizeket meg nem szüntethetjük, sőt még nem is mérsékelhetjük.” (Kvassay 1889) Továbbmenve, Kvassay az árapasztó megkerülő csatorna gondolatát vette górcső alá. Ez az elképzelés persze nem volt új a Tisza-szabályozás története során, mivel már 1846-ban napvilágot láttak Galambos Sámuel, majd Lám Jakab mérnökök hasonló tervei, amelyeknek hívei erősen támadták a Vásárhelyi-féle elgondolást a korabeli sajtóban. Nos, Kvassay a lehetséges nyomvonalakat figyelembe véve megállapította, hogy egy mesterséges csatornának elkerülhetetlenül kereszteznie kell az útjába eső mellékfolyókat. Ez pedig műszakilag csak úgy képzelhető el, ha a csatornát bevezetik a folyóba, majd egy alább fekvő helyen kivezetik belőle. Azonban egy esetleg éppen áradásban lévő mellékfolyónál mindez komoly bonyodalmakat is okozhat. Tekintettel a kedvezőtlen alföldi esésviszonyokra, nagy valószínűséggel a csatorna csak úgy építhető, hogy a víznek egy része a mederben, míg másik része a meder ásásakor kiemelt földből készült töltések között folyna. Mindez azt is jelenti, hogy a Tisza mentén nagy pénzekkel megépített töltések mellett még a megkerülő csatorna medrét és töltéseit is ki kellene építeni, s a pénzügyileg amúgy is padlón heverő társulatok újabb költségekbe kellene verjék magukat, ami - a helyzetet jól ismerő Kvassay szerint - egyszerűen elképzelhetetlen. Ráadásul ennek a csatornának a vízszállító képessége a szóbanforgó ötletek szerint 100-150 m3 másodpercenként, s ez a mennyiség csak töredéke a Tisza árvizének. Tehát: „...árapasztó csatorna építése a Tiszavölgy térszíni viszonyainálfogva nehéz technikai feladatok megoldását tenné szükségessé, és építési költsége a töltések építésére fordított költségeket sokszorosan meghaladná. ” (Kvassay 1889) Az al-dunai szabályozásoknak a tiszai árvizekre gyakorolt befolyása úgyszintén nem volt ismeretlen a hazai szakirodalomban. Elég, ha Beszédes Józsefnek a Tudományos Gyűjteményben megjelent tanulmányára gondolunk (Beszédes 1831), amelyben kifejtette, hogy egy Vaskapu-szabályozás hatása a Dunán nemcsak Pestig, hanem még Bécsig is visszahathat. Nem véletlen, hogy ezek után maga Vásárhelyi Pál szállt ringbe, s tette helyére Beszédes túlzásait. (Vásárhelyi 1831) Vásárhelyinek már akkor az volt a véleménye: „...ez a téves
