Vízügyi Közlemények, 2005 (87. évfolyam)

Clement Adrienne-Istvánovics Vera-Somlyódy László: A Balaton vízminőség állapotának értékelése

68 Clement Adrianne-Ist\>ánovics Vera-Somlyódy László nyok alapvetően mesterségesek (pl. belvízcsatornák), a hiba statisztikai alapon nem becsülhető. Ugyanakkor a legtöbb ilyen befolyón a pontos vízhozammérés nem megoldott, a rendszeres mintavétel helyett pedig a nagyobb lefolyások idejéhez (pl. belvízátemelés, halastavak leürítése) kellene igazodni. A tópartot övező területek és a mérésekkel le nem fedett vízgyűjtőről származó terhelés (II.) közvetlen kimérésére nincs lehetőség, az észlelések alapján legfeljebb fajlagos értékeket becsülhetünk. A becslést az nehezíti, hogy az ebből a célból végzett, expedíció jellegű vizsgálatok során a felszíni lefolyásból vett mintákban a tápanyag koncentrációk, különösen a partikulált formák esetében, időnként több nagyságrenddel is meghaladják a vízfolyásokban jellemző értékeket, azonban mind az időbeli, mind pedig a térbeli nagyfokú heterogenitás miatt az eredmények leginkább csak tájékoztató jelleggel használhatók fel. Jolánkai számos eljárást dolgozott ki a mérésekkel le nem fedett és a közvetlen vízgyűjtőről származó nem-pontszerű terhelés becslésére (Jolánkai 1993, Jolánkai-Bíró 2000, Jolánkai 2003). A becslési módszer az idők folyamán többször változott, megalapozottabbá vált. A korábbi számításokat emiatt utólagosan korrigálni kellett. A jelenleg alkalmazott módszer (Jolánkai 2003) telítődési görbét leíró lefolyás-terhelés függvénykapcsolat alapján, a területhasználat függvényében határozza meg a fajlagos terhelést. Az empirikus görbét (Thornton et al. 1999) és saját, belterületi és kisvízfolyásokon végzett méréseik (mintegy 350 adat, VITUKI 19962002) eredményei alapján illesztették. Az ily módon becsült terhelések az egyes szakirodalmakban közölt széles tartományoknak megfelelnek, azonban nagyságrenddel nagyobbak, mint a vízfolyások „mért" terheléséből számítható értékek. Ha a becslések eredményeit elfogadjuk, az ellentmondást kétféle módon oldhatjuk fel: a vízfolyások terhelését tekintjük rendkívüli módon alábecsültnek, vagy a különbséget a mederbeli visszatartással magyarázzuk, ami az ÖP anyagáramok esetében a fajlagos lefolyástól függően (Behrendt 1999) a 70-80%-ot is elérheti. Ennek tényét Jolánkai és Pintér (1983) mérései és saját számításaink is igazolták (Búzás et al. 2003). Az elsősorban felszíni lefolyások mintázása alapján kapott koncentrációkra „kalibrált" módszer a rövid lefolyási útvonallal jellemzett (és így visszatartást gyakorlatilag nem tartalmazó) bemosódásokra, így a Balatont övező közvetlen vízgyűjtő terhelésének becslésére jól használható. Ugyanakkor ez a parttól távolabb eső (nem mért) területekről származó terhelés jelentős felülbecslését eredményezi. A módszer alkalmazása szempontjából tehát fontos annak tisztázása, hogy mit tekintünk közvetlen vízgyűjtőterületnek, és azon belül is mekkora részarányt képviselnek a nagyobb lefolyási tényezővel rendelkező városias (zömében burkolt) területek. A tápanyagterhelést a két területre eltérő módon számítottuk: - A közvetlen vízgyűjtőnél azzal a nagyon egyszerű becsléssel éltünk, hogy a területhasználatonként (városi, mezőgazdasági, erdő) megállapított „jellemző" koncentrációval szoroztuk az éves lefolyást. Utóbbit az éves vízmérlegek eredményeiből vettük át (Varga 2005). A módszer előnye, hogy a terhelést szektoronként kaptuk meg (lásd később). - Azokról a területekről, melyek sem a partot övező közvetlen, sem a mérésekkel rendszeresen ellenőrzött vízgyűjtőterületekhez nem tartoznak (azaz nincs a területen olyan állandó vízfolyás, melynek torkolat közeli szelvényében