Vízügyi Közlemények, 2005 (87. évfolyam)

Somlyódy László: A balatoni vízpótlás szükségessége: tenni vagy nem tenni?

10 Dr. Somlyódy László A Balatont a XX. században is számottevő, két méter körüli vízszintingadozások jellemezték. Az ingadozások „kényelmetlen" hatásait alapvetően az üdülési igényektől hajtva ügy próbálták mérsékelni, hogy a vízszintet szűkülő tartományba szorították. A szabályozás elve az volt, hogy a túlzottan magas vízállás ellen leeresztéssel védekeztek, ugyanakkor igyekeztek elkerülni túlzottan alacsony vízállás kialakulását. Mivel az alacsony vízállás elkerülésére nincs külön szabályozási eszközünk, e stratégia sikere a nagy vizek tartásától és a természetes vízjárástól függ. Az elmúlt száz év adatai szerint a Balaton átlagos vízmérlege pozitív, a tavat tehát nem fenyegeti a kiszáradás veszélye. A lényegesen sekélyebb Fertő- és Velenceitó az ismert történelem során is kiszáradt már. A Balatonban a 900 mm/év körüli hozzáfolyást „elemészti" a párolgás, a tóra hulló csapadékból származó, 600 mm/év fölötti vízmennyiséget pedig feleslegként vezetik le a Sió-zsilipen. A gondot az aszályos időszakokban (például az 1920-as évek elején, az 1960-as években többször, az 1990-es évek első felében) kialakuló szélsőségek jelentik. Az elmúlt évek alacsony vízállásának oka az, hogy 2000 óta a csapadék mennyisége jóval kisebb az átlagosnál, a hozzáfolyás a megszokottnak csak mintegy fele, a párolgási veszteség pedig a meleg nyarak miatt igen nagy. 2001-ben fordult elő először, hogy éves átlagban több víz párolgott el a tóból, mint amennyi a csapadékkal és hozzáfolyással érkezett. Ugyanez megismétlődött 2002-ben, majd 2003-ban. Ezek a tényezők együttesen felelősek az elmúlt fél évszázad tartósan legalacsonyabb vízszintjének kialakulásáért. A társadalmi aggodalom növekszik, ismételten felmerült a vízpótlás gondolata. A vízpótlás - vagy tágabb értelemben a módosított vízszintszabályozás - ötlete nem új keletű. Legutóbb 1973-ban foglalkoztak vele (OVH 1973). A vízpótlás forrásaként 20 mVs kapacitásban a Duna, a Dráva és a Rába jött szóba. A motiváció csak részben volt a maival azonos: azt az alacsony vízállás mellett az indokolta, hogy a vízigények jelentős mértékű növekedését várták. A tervet elsősorban a vízminőségi kockázatok miatt vetették el, amelyek az ismeretek akkori szintjén nehezen voltak értékelhetők, de nem tartották kizárhatónak a számottevő negatív hatásokat. A Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Rt. (VITUKI) a Balatoni Fejlesztési Tanácstól arra kapott megbízást 2002-ben, hogy vizsgálja meg, melyek a vízpótlás lehetséges alternatívái. A korábbi tervekből kiindulva 7 m-'/s legnagyobb hozamot (az 19312002 időszak adatai szerint ez a hozam biztosította volna a jelenlegi balatoni vízszintszabályozási rend betartását) feltételezve elemezték a vízátvezetés különböző megoldásait a Rábából, a Drávából, a Murából és a Dunából, azaz „idegen" vízgyűjtőkről (VITUKI 2002). Vizsgálták a különböző változatok műszaki megvalósíthatóságát, azok hatását a vízminőségre és az élővilágra, becsülték a költségeket. A szóba jöhető variánsok közül a Rábából történő átvezetést (lásd az /. ábrát a 252. oldalon) tartották legmegfelelőbbnek (VITUKI 2002, Mayer 2005). A jelentés nem számol kedvezőtlen hatásokkal, noha helyesen mutat rá, hogy a Rába vize alkalmankénti magas foszfortartalma miatt „az év nem minden időszakában alkalmas a vízpótlásra". Célirányos vizsgálatokat tart szükségesnek az „optimális" időszak kiválasztására a hidrológiai és vízminőségi szempontok, valamint a Balaton vízpótlási igényének egyeztetése alapján. Felhívja a figyelmet arra, hogy az érintett térségben, így a Rába Körmend fölötti vízgyűjtőjén is meg kell oldanunk a szennyvíztisztítás helyzetét. Hangsúlyozza, hogy a Kis-Balaton „hátrányosan érint minden olyan variánst, amely a tápvizet" a tározón vezeti keresztül. A hivatkozott jelentés szerint „az alacsony vízállás sem környezetvédelmi, sem vízgazdálkodási szem-