Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)

3-4. füzet - Fekete Jenő György: A "két kultúra" és a környezetvédelmi innováció

592 Fekete Jenő György ezzel, ugyanakkor hazánk kormányának gondolkodásától elég távol áll a környezetvédelmi K+F stratégiai szerepének elfogadása is. Az ilyen politikai felfogást bajos lenne technokrata beállítottságúnak nevezni. Bár a fenntartható fejlődés elvét, mint a riói ENSZ konferencia 1992-ben megfogalmazott 3. alapelvét a kormányoknak elég idejük volt megérlelni és konkrét tartalommal kitölteni, a magyar tudomány képviselőin kívül napjainkig alig foglalkoztak ezzel a kérdéssel hazánkban. Csak 2005. nyarán hozták létre azt a tudósokból, kutatókból álló teamet, melynek feladata a fenntartható fejlődés magyar stratégiájának megalapozásához szüksége tanulmányok, szakterületi stratégiák elkészítése volt. A stratégiák kidolgozása során élesen jelentkeztek azok a problémák, melyek az elmúlt évek koncepció nélküli világában a fenntartható fejlődés tartalmi megközelítésében jelentkeztek. Tartalom hiányában a fenntartható fejlődés műszaki, gazdasági és társadalmi alapjainak, feltételeinek tisztázása és megteremtése helyett létrehozta a fenntarthatóság emócióját, marketingjét és image-át. A fenntartható fejlődés alapgondolata a környezetvédelmi civil szervezetek show műsorainak állandó, és rendkívül hálás témájává vált. Szeretném egyértelműen leszögezni, hogy véleményem szerint a jelenlegi hazai K+F politika nem a fenntartható fejlődés elvét tartja szem előtt. A Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal által kiadott pályázati szempontok és feltételek értékelési kritériumai között a fenntartható fejlődés és a környezetvédelem a lehetséges 70 pontból mindösszesen két pontot ér. Ezt a 2 pontot is a társadalmi feltételek teljesítéséért lehet kapni, és semmi köze nincs a műszaki kritériumokhoz. A projektek rövidtávú (2-3 éves) teljesítése érdekében szinte kizárt termelésbe integrált környezetvédelmi technológiákkal pályázni, az eredményeket gyorsan kell produkálni, előnyben részesítve a csővégi technológiákat. Megdöbbentő módon a pályázatok kiírói már az 5 éves időtartamot is hosszú távú fejlesztésnek tekintik. Nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy a fenntartható fejlődés kritériumai csak a regionális sajátosságok figyelembevételével érvényesülhetnek. Nem véletlen, hogy a fenntartható fejlődést fő témájaként felvállaló johannesburgi Világcsúcs Konferenciát előkészítő öt regionális kerekasztal-megbeszélés közül négy felvállalta a nemzeti sajátosságok figyelembevételét, vagy konkrétan, vagy áttételesen, de világosan. Egyedül az európai/észak amerikai régió kerekasztal-tárgyalásainak jegyzőkönyvéből maradt ki, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a technológiafejlesztés, mint jól fizető üzlet a „nagyok" kezében maradjon. Az Európai Unió azon célja, hogy a nemzeti K+F programok a multi- és transzdiszciplináris kutatáshoz kapcsolódjanak, elég irreálisnak tűnik. A globalizációt elkerülni nem lehet, de kezelni tudni kell. Ebből fakadóan nemcsak nálunk, hanem a világon mindenütt a gazdasági élet szereplői komoly kihívások előtt állnak, mert új gazdasági, társadalmi és kulturális követelményeknek kell megfelelniük. Merev hierarchiák helyett rugalmas, állandóan alkalmazkodó, egyre több erőforrást összekapcsoló szervezetek jönnek létre. Kiemelten fontossá válik a tanulás, a tudományos eredmények megismerése és alkalmazása, a kreativitás, a probléma-megoldó és innovációs készség. Olyan kapcsolati rendszerek létrejöttére van szükség hazai és nemzetközi vonatkozásban, ahol a képzettség és tapasztalat, a tudomány és gyakorlat, az egyes tudományágak közötti átfedések eredményesen ér-