Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)

3-4. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: Árvízi kockázat a Tisza vízrendszerében

Ar\'ízi kockázat a Tisza vízrendszerében 401 A Tisza és a mellékfolyók árhullámainak összetalálkozását az árvízi jelleggörbékkel (16. ábra) is lehet jellemezni (Szesztay 1966). Példaként; a Körösök árhullámai átlagosan mintegy három-négy nappal, a Maroséi pedig mintegy négy-nyolc nappal megelőzik, illetve előbbre hozzák a tiszai árhullámok tetőzését. Ez magyarázza például, hogy a Maros mintegy 1800 m

3/s-nyi árvízi vízhozama a Tisza árvízi hossz-szelvényében csak mintegy 700 m

3/s-nyi „lépcsővel" jelentkezik. Az átlagokban mutatkozó időbeli eltolódás árvízcsúcs-csökkentő hatását az esetenkénti árvízszintek alakulásában sajnos két fontos körülmény korlátozza. Egyrészről az összetalálkozást jellemző időközök a „szokásos" helyzettől igen jelentékenyen eltérnek, és szélsőségesen kedvezőtlen körülmények között a mellékfolyó és a befogadó árhullámcsúcsai időben összetalálkozhatnak. Másrészről, a hullámtéri tározórendszer teltségének hossz menti eloszlásától (elsősorban a Duna mindenkori vízállás magasságától) függően jelentékeny mértékű duzzasztó hatás alakulhat ki, vagyis a tényleges vízállás lényegesen magasabb lesz a levonuló vízhozamoknak átlagosan megfelelő szintnél. A bemutatott sajátosságokra hivatkozva ismételten hangsúlyozni kell, hogy Tisza és a főbb mellékfolyók síkvidéki szakaszainak rendkívül kis eséséből és viszonylagosan széles hullámtereiből adódóan az árvizek levonulásában a hullámtéri tározódás hosszmenti eloszlása és az ehhez kapcsolódó duzzasztó hatások döntő jelentőségűek. A tiszai mederhálózat hullámterei sorbakapcsolt tározó rendszerként viselkednek, amelyben a vízfelszín alakulását az adott szakaszon levonuló árvízi vízhozamon kívül a rendszer alsóbb szakaszainak teltsége, vagyis a Duna és a főbb mellékfolyók vízjárásához igazodó duzzasztó hatások meghatározó mértékben befolyásolják. A hullámtereknek a duzzasztó hatásokkal kísért lefolyás szabályozó szerepét, valamint a mellékfolyókon levonuló árhullámok szokásos időbeli eltolódásának hatását a vízhozamok hosszmenti változása is jelzi. A Bodrog torkolattól a Maros torkolatig terjedő mintegy 370 km hosszúságú szakaszon a kisvízi és a középvízi vízhozamok folyamatosan és jelentékenyen növekszenek (a kisvízi vízhozamok mintegy 53 m

3/s-ról 78 m

3/s-ra, a középvízhozamok pedig mintegy 465 m

3/s-ról 655 m

3/s-ra). Az azonos előfordulási valószínűségű (átlagosan mintegy száz évenként várható) árvízi vízhozam a 370 km-nyi Tisza szakasz elején és végén egyaránt 4000 m

3/s-ra becsülhető, és a jelentős mellékfolyó nélküli szakaszokon mindvégig csökkenő irányzatú. A Bodrog-torkolat alatti folyószakasz mintegy 4000 m

3/s árvízi vízhozamait a nagyszabású ármentesítési munkák elvégzése óta a főmeder és a védgátakig, illetve a magas partokig terjedő hullámterek vezetik le. Ennek a nagyvízi medernek a teljesítőképességét elsődlegesen a vízfelszín eséséhez igazodó áramlási sebességek, valamint a keresztmetszetek, illetve a térfogatok határozzák meg. A folyóhálózat teljes tározótérfogatát az árvízi vízhozam m

3/s-ban kifejezett értékének a levonulásához szükséges másodpercek számával történő szorzata számszerűsíti. A Tokaj és Szeged közötti szakaszra jellemző mintegy 4000 m

3/s árvízi vízhozamot az átlagos levonulási idővel szorozva a szakasz teljes árvízi térfogata mintegy 3,4 km

3-nyire (a Balaton térfogatának mintegy másfélszerese) adódik. Ebből mintegy 0,85 km

3 a főmeder térfogata (200 m körüli átlagos meder szélességgel és 10-13 m közötti