Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)

3-4. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: Árvízi kockázat a Tisza vízrendszerében

386 Orlóci István - Szesztay Károly Végül, a második világháborút követően (az 1. ábra történelmi nyomvonalának c-d szakaszán) az árvízkárok - a kár-potenciál jelentős és az elöntési valószínűség kismértékű növekedése mellett - ismét növekvő irányzatúvá váltak. A nyomvonal egészét tekintve a történelmi irányzat egyik legfőbb jellemzője az árterületek V kárpotenciáljának - előbb a piacra történő szemtermelést, majd az iparosodás és városiasodás kibontakozását követő - növekedése. A XVIII. század elejétől a magyar gazdaság újjá szervezésének meghatározó forrásává válik az árterek termőföldje, és az árvizek a termelés növelésének, valamint a népesség gyarapodásának elsőrendű gátjává, kockázati tényezőjévé válnak (Orlóci 2004, 1. ábra). A korszakonként változó ütemű, de mindvégig folyamatos és gyors növekedés részben kezdeményezője, részben eredménye volt az ármentesítési munkáknak. A XIX. század végi gazdasági fellendülés nemcsak a kárérzékenységet növeli, hanem a települési hálózat kiterjedésével (Orlóci 2004,14. ábra), illetve a városiasodással és a közlekedési hálózat kiépítésével megindítja a veszélyeztetett vagyon szerkezeti átalakulását, végső soron a kockázati halmaz jelentős differenciálódását. Ez a folyamat erősödik fel, mintegy félévszázaddal később az ipartelepítéssel, és a közművek számottevő gyarapításával. A tiszai árvízvédelmi rendszer megvalósításának meghatározó feltétele volt az érdekeltek kockázati homogenitása; jelesül az, hogy az ártéri nagybirtokosoknak lényegében azonos mértékű volt a kárérzékenysége és a kockázatvállalási készsége (más kérdés a helyben lakó és a vizek hasznaiból élő „pórnépnek" az árvizek elmaradásával vállalandó kockázata). Lényegesen nehezebb átfogóan jellemezni az árvízi kockázat második alaptényezőjének, a p átlagos elöntési gyakoriságnak, valamint az ezt meghatározó árvízi vízjárásnak a történelmi alakulását. A vízjárás változásában három tényezőcsoportnak volt és van meghatározó szerepe. Ezek között legjelentősebb és legközvetlenebb a folyókat szegélyező árvízvédelmi gátak rendszerének kiépítése, vagyis az árvízi víztömegek szétterülésének megakadályozását követő árvízszint emelkedés. Jóval összetettebbek és időben elhúzódóbbak a folyómedrek lefolyási viszonyainak az árvízszint emelkedés hatására bekövetkező változásai, amelyeket a gátrendszer kiépítésével egyidejűleg végzett mederszabályozási munkák (kanyarátvágások, partvédő művek, sarkantyúk, stb.) is jelentős mértékben befolyásoltak. Végül a síkvidéki folyók árvízi vízjárásában az alapvető hidrológiai és hidraulikai ismeretekkel meggyőzően tárgyszerűsíthető, de az időbeli és hosszmenti alakulást tekintve rendkívül nehezen számszerűsíthető szerepük volt és van a vízgyűjtőterületek hegyvidéki részein bekövetkezett terület-használatbeli változásoknak. Mindezen tényezőknek egymást többnyire erősítő (de esetenként és időszakonként tompító) a hatása. Az árhullámok kialakulását és a főfolyókbani összetalálkozását kezdeményező nagytérségi hidrometeorológiai folyamatok (amelyek sztochasztikus jellegűek és ok-okozati összefüggések eredői) megértéséhez és számszerűsítéséhez statisztikailag jellemző (többnyire legalább néhány évtizednyi) adatsorok szükségesek. Különösen fontos az árvizek ilyen átfogó és több tényezős vizsgálata a Tisza vízrendszerében, ahol a síkvidéki szakasz rendkívül kis esése folytán a vízjárást alakító hatások igen hosszú szakaszokon és a vízfolyással ellentétes irányban is érvényesülnek.