Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)
1-2. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók
316 Könyvism ertetések 316 A társulatok működésének tetőpontját a millennium korszaka jelentette, többségüknek erre az időre sikerült befejezni az ármentesítési munkák túlnyomó részét. A kötet röviden áttekinti működésüket, s egy rövid pillanatfelvételt is kapunk róluk az Ezredéves Kiállítás kapcsán. Mindezeket említve nem árt megjegyezni, hogy a társulatok az érintett birtokosok anyagi erejére és teherbíró képességére építve végezték tevékenységüket, s közcélúságukat elismerve az állam adókedvezményekkel, kölcsönökkel bátorította tevékenységüket. Az új vízi körülmények között a térség mezőgazdaságának igényei is változtak. Több aszályos évjárás után az 1930-as évek második felében szánta rá magát a kormányzat, hogy a szükséges vízpótlást - immár szabályozott körülmények között az öntözési program beindításával tegye megvalósíthatóvá. Az 1937-es öntözési törvény a tiszántúli térség öntözésének vetette meg alapjait. Létrejött az Öntözési Hivatal, elkészült a tiszafüredi öntözőrendszer, a békésszentandrási duzzasztó, körvonalazódtak a Tiszalöki-vízlépcső és a Keleti-főcsatorna tervei. Ez utóbbiak esetében a kivitelezési munkák is megindultak, de az országra nehezedő háborús terhek miatt csaknem minden félbeszakadt. Az éltető vízre azonban nemcsak a mezőgazdaságnak, hanem az iparnak, de legfőképpen a kisebb-nagyobb települések lakosságának volt szüksége mindennapi életéhez. A jó ivóvíz századok óta gondot jelentett az Alföldön, ahol a felszíni vizek - gyenge minőségük miatt - sokszor voltak járványok közvetítői, vagy éppen kiindulópontjai. A XIX. század utolsó harmadában, Zsigmondy Vilmos hívta fel a kormányzat és a nagyobb települések vezetőinek figyelmét az Alföld alatt meglévő artézi vízkincsre, ill. annak ivóvízként való hasznosítására. Az általa fúrt artézi kutak megteremtették a lehetőséget az ivóvíz felhozatalára, de még hosszú évtizedeknek, ha nem egy századnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a víz vezetéken juthasson el a lakásokba is. A kötet kiemelt figyelmet szentel a debreceni vízművek históriájának, amit az is indokol, hogy szinte az 1960-as évekig a közép-tiszántúli régióban egyedül Debrecen rendelkezett vezetékes városi vízművel! A fúrások eredményei arra is rávilágítottak, hogy a térség gazdag gyógyhatású hévizekben, amelyeknek kihasználása fellendítheti a környék idegenforgalmát. A hajdúszoboszlói és a debreceni gyógyfürdő születésének históriája szintén hozzátartozik a Közép-Tiszántúl vizeinek történetéhez. Az 1948-ban kiépülő szocialista rendszer államosította a társulatokat, valamennyi vízügyi feladatot állami feladattá nyilvánította, s programjába beállította a tervszerű vízgazdálkodást. A tervszerűség első lényeges szervezeti lépését az 1953 őszén létrehozott egységes vízügyi szolgálat megteremtése jelentette, majd egymást követték a távlati programok alapját jelentő vízügyi kerettervek (1954, 1965, 1984). A háború által félbeszakasztott öntözési beruházásokat folytatták, s 1954-ben átadták a tiszalöki vízlépcsőt, 1956-ban a Keleti főcsatornát, majd 1965-ben üzembe helyezték a Nyugati főcsatornát is. Ezzel a Közép-Tiszántúl főművei elkészültek, de a térség vízgazdálkodásának további megszervezéséhez jelentős lökést adott a kiskörei vízlépcső 1973. évi átadása. Az eredetileg legfelsőbb szinten jóváhagyott beruházási programot soha nem fejezték be. Időközben a létesítmény vízgazdálkodási funkcióiban is megváltoztak a hangsúlyok. Háttérbe szorult az egykori öntözés-