Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

3. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: A vízvagyon állapotának változása a XX. században

Л vízvag)'on állapotának változása а XX. században 375 A szárazföldekről évente átlagosan lefolyó mintegy 47 ezer km-nyi vízmennyiséget mintegy 400 elsőrendű (közvetlenül a világtengerbe torkolló) folyórendszer gyűjti össze, amelyeknek mintegy fele két, vagy több országra terjed ki; ilyen módon a folyógazdálkodás hosszú ideje az országok közötti együttműködés egyik legfontosabb iskolája, melynek gazdasági és politikai jelentősége a XXI. században várhatóan megsokszorozódik. A legnagyobb folyami vízrendszer, az Amazonas mintegy 5,5 millió knv-nyi terület víztöbbletét vezeti le és összesen 19 folyórendszernek van I millió knr-t meghaladó vízgyűjtőterülete. Ezek közül mindössze négy marad meg egyetlen ország határai között (

Mackenzie, Lena, Volga és Jangce), a többi 15 vízgyűjtőjén két vagy több ország osztozik (Amazonas, Amur, Csád, Jenyiszej, Kongó, Gangesz, La Plata, Mississippi, Niger. Nílus, Orange, Ob, Orinoco, Szt. Lőrinc, és Zambezi). A közös vízrendszerhez kapcsolódó országok száma tekintetében a Duna, a Nílus, a Kongó és a Niger a legnemzetközibb, amennyiben több mint nyolc országot késztetnek együttműködésre a vízfolyásokhoz kapcsolódó externalitások. A közös érdekű folyógazdálkodás leggyakoribb formája az együttműködés céljait és feltételeit írásban rögzítő szerződés, amelyben az aláíró felek a közös előnyök elérése érdekében a nemzetközi jog hatályával megerősített kötelezettségeket vállalnak. Az 1970-es évek közepéig összesen 286 hatályos és az ENSz nyilvántartásában is kodifikált vízgazdálkodási tárgyú nemzetközi szerződést kötöttek, amelyek közül 161 az európai, 60 az amerikai, 34 az afrikai és 31 az ázsiai földrész vízrendszereihez kapcsolódik, Az időbeli megoszlást tekintve összesen 32 szerződést írtak alá az 1820 és 1870 közötti félévszázadban, 58 szerződést 1870 és 1920 között és 196 szerződés készült az 1920 és 1970 közötti időszakban. Tárgykörüket tekintve az első és második időszak szerződései elsősorban a hajózás és a vízerő-liasznosítás tervezési és építési, vagy üzemi tevékenységeit szabályozták, míg a harmadik időszakban egyre inkább a vízminőségvédelem és a vízkészlet megosztás kérdései kerültek előtérbe. Az együttműködést és közös szabályozást kívánó kérdések bővülésével és a feladatok, illetve feltételek változásának gyakoribbá válásával a XX. század közepétől kezdődően egyre több vízgyűjtőben merült fel a rendszeres és folyamatos szabályozást és ügyvitelt biztosító titkársággal kiegészült közös intézmények (folyami és határvízi bizottságok) iránt. Az 1950-es és 60-as években két vagy több ország együttműködésével alakult mintegy kéttucatnyi folyami és határvízi bizottság tevékenységét jellemző főbb adatokról a IV táblázat alapításuk időrendjében ad szemelvényes áttekintést. A bizottságok mind az alapítási okiratban rögzített szervezeti és működési rend, mind pedig a tevékenységi kör tekintetében sokféle célt, illetve megoldási módozatot követnek. Ez a sokrétűség jól tükrözi azokat az igen lényeges különbségeket, amelyek a folyógazdálkodás terén a természeti és társadalmi adottságokhoz igazodva országonként kialakultak és amelyeket a V. táblázat az ENSz 1975. évi budapesti folyógazdálkodási szemináriumához kapcsolódva 25 ország adatai alapján jellemez. Az adatok igen tág értéktartománya mind a folyógazdálkodás súlyponti feladatai (vagyis az árvízvédelem, az öntözés és a vízerő-hasznosítás társadalmi-gazdasági jelentősége) mind a vízvagyonnak az ország egészében betöltött szerepe (vagyis a vízügyi tervezések és beruházások szintjét és viszonylagos súlyát jellemző mutatószámok) tekintetében jól tükrözi a XX. századi változásoknak és azok folyógazdálkodási vonzatának országonkénti differenciáltságát. A folyógazdálkodásnak az államközi szerződésekben és a folyami bizottságok-