Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)
3. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: A vízvagyon állapotának változása a XX. században
372 Orlóci I. -Szeszt ay К. Az így kialakuló magas arányú „közműolló" azt jelenti, hogy igen jelentős mennyiségű használt vizeket helyeznek el kevéssé szabályozható és ellenőrizhető „egyedi" megoldásokkal, ami a víz okozta fertőző megbetegedések és járványok egyik gyakori forrása. Ez a helyzet lényegében az 1970-es évek óta sem változott. A 2002. évi Johannesburg-i csúcstalálkozóra készült áttekintés szerint az ezredforduló éveiben a Föld népességének mintegy 20%-a él egészséges cs biztonságos ivóvíz-ellátás nélkül és a közegészségügyi előírásokat kielégítő szennyvíz-elhelyezésben pedig csak a népesség mintegy 50-a (!) részesül, ami azt jelenti, hogy a közmű olló veszélyeinek cs kellemetlenségeinek kitett népesség száma százalékosan а II. táblázat szerinti 30% körül maradt, lélekszámban tehát számottevően növekedett (Dodds 2001). A gyarmati viszonyok tükröződéseként Ázsia és Afrika nagy városaiban (például Sanghajban, Calcuttában, Madrasban és Algírban) az európai negyedben többnyire korszerű közműves vízellátás és csatornázás épült, míg a szegények lakta városrészek közművek nélkül maradtak és a fertőzött víz okozta megbetegedések és járványok tovább folytatódtak. A városok vízgazdálkodásának ez az ellentmondásos helyzete - az ENSz és más nemzetközi szervezetek ismétlődő erőfeszítései ellenére - egészen az ezredfordulóig fennmaradt: а XX. század meghozta az egészséges és biztonságos városi vízellátás cs csatornázás ismereti alapjait és technológiai megoldásait, de ezek globális méretű elterjesztése а XXI. századra maradt. 1.4. A szárazföldi lefolyás szabályozása A szárazföldi vízelőfordulások sokféle vízkörforgási és vízkicscrélődési ciklusba vannak beágyazódva (/. ábra). Ezek közül legdinamikusabb és legérzékenyebb a növénytakaró és a folyóhálózat vízháztartási ciklusa (az előbbi mintegy 1 hét, az utóbbi átlagosan mintegy 2 hetnyi vízkicscrélődési idővel). Viszonylagosan gyors még a talajtakaró vízforgalma (1 év körüli átlagos víz kicserélődési idővel), de a felszín alatti vizek (az üledékes medencék párolgását tápláló, illetve a világtengerbe torkolló) rétegösszletei már csak ezer években mért ciklusokban cserélődnek; a párolgás, vagy lefolyás által meg nem csapolt mélységi víztartók holttereiben pedig a kőzetképződés sok millió éves ciklusaihoz kapcsolódik a vízcserélődés. A szárazföldek természetes vízellátottságának legfőbb szabályozója a növénytakaró, ami - a csupasz felszínhez viszonyítva sokszorosan megnövelve a víztartóképességet és a párolgást - hatékonyan segíti a szárazföldek belsejének bekapcsolódását a víz földi körforgásába. Az erdők irtása és felcserélése éves, vagy évszakos haszonnövényekkel - mint az emberi civilizációk kibontakozásának és pusztulásának váltakozásaban edződő és erősödő társadalmi szerveződés cgvik alapvető törekvése - ilyen módon a vízgazdálkodás anatómiájának és történeti meghatározottságának is egyik legfontosabb összetevője volt. Ehhez a tágabbkörű környezetalakító tevékenységhez szorosan kapcsolódva alakult ki az emberi civilizációk szűkebb értelemben vett vízgazdálkodása, amelynek elsődleges céljai (az öntözés, az árvízvédelem, a hajózás, a vízerő-hasznosítás és a vízparti üdülés) egyaránt a szárazföldi vízlefolyás szabályozását kívánták. Az utóbbi 8-10 évezredben a népességszám alakulásának döntő tényezőjévé
