Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

3. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: A vízvagyon állapotának változása a XX. században

Л vízvag)'on állapotának változása а XX. században 369 összesen mintegy 2 ezer kmVévnyi mélységi vízlefolyás, valamint a rétegnyomási gradiens és a kapilláris potenciál alakulását követve a szárazföldek felszínére visszajutó és onnan elpárolgó mintegy, 1 ezer km /évnyi felszivárgás tartja közelítő és dinamikus egyensúlyban. Minthogy végső kimenetelében a mélységi beszivárgás is vagy a lefolyást, vagy a párolgást táplálja, a folyóvízi, a területi és a mélységi vízforgalmi ciklusokat együttesen, vagyis a világtengerrel körülvett szárazföldek átlagos vízmérlegét tekintve, a csapadék egyensúlyban van a párolgás és a lefolyás összegével. Ennél kisebb szárazföldi részegységek (például a folyami vízgyűjtők, vagy az országok és a közigazgatási egységek) esetében a három ciklustípus közötti kölcsönhatások fontos elemei a vízvagyon értékelésének. A vízvagyon hasznosításának társadalmi (elsősorban intézményi és informatikai) tényezőit összefoglaló 2. ábra arra a fordulópontra összpontosítja a figyelmet, amikor a különféle vízgazdálkodási tevékenységek belső kapcsolatainak érvényre jutása napirendre tűzi az integrált vízgazdálkodás megvalósítását. A piacközpontú ipari társadalmakban ez a fordulópont azért különösen jelentős, mert előrevetíti és előkészíti azt az általánosabb érvényű korszakváltást, amelyben a természeti környezet készleteinek és terhelhetőségének együttes és általános korlátai szerint kell majd átrendezni az egyéni és társadalmi életvitelt és berendezkedést. A különféle útvonalú, méretű és időtartamú vízkörforgási ciklusok hatásközvetítő és integráló szerepükkel, pontosabban az ezekhez kapcsolódó externalitások szintjenek és társadalmi-gazdasági jelentőségének fokozatos növekedésével válnak társadalmi tényezővé. Amíg az externalitások szintje és jelentősége a gazdálkodási tevékenység értékmerlegében alacsony, az azonos vízrendszerhez kapcsolódó igényeket lényegileg egymástól függetlenül lehet kielégíteni, vagyis a vízvagyon szabályozásának és hasznosításának informatikai megalapozásában az igény - típusok szerinti szakosodás válik jellemző irányzattá - amint azt a 2. ábra „A.l" és „H.l" része szemelvényszerűen példázza. Az ábra „A.2", illetve „H.2" és „H.3" mezőnye arra a fordulópontra összpontosítja a figyelmet, amikor az externalitások értéktartalmának növekedésével a különféle vízgazdálkodási tevékenységek belső kapcsolatainak érvényre jutása napirendre tűzi az integrált vízgazdálkodás megvalósítását... A vízvagyon hasznosításának hatékonysága és tervezhetősége szempontjából a víz az externalitások közege. A vízkörforgás messzire nyúló területi kiterjedése és időbeli folytonossága által minden vízhasználatnak vannak az adott tevékenység céljain túlnyúló járulékos külső hatásai, amelyeket a tevékenység irányítói nem szándékoltak és gyakran nem is ismernek. A XX. század iparosodó jellege és ezen belül a vegyipar előretörése és a szintetikus szerves vegyületek széleskörű elterjedése folytán ezek a vizeket érő nem szándékolt és nem várt külső hatások leghamarabb a vízminőségi tényezőket változtatták meg és a XX. század 60-70-cs éveire úgyszólván valamennyi iparosodott országban meglepő hirtelenséggel és egyidejűséggel megindult a felszíni és felszínközeli vízvagyon általános és nagy mértékű elszennyeződése - amit az utóbbi évtizedekben tovább súlyosbítottak a szemételhelyezés, a területfoglalás és a légszennyezés hatásai. Ezek a külső hatások az egymáshoz kapcsolódó szomszédos rendszerekben hamarosan „intcrnalizálódtak" és a vízhasználatokban (elsősorban a lakóhelyi és az ipari vízellátásban) jelentősen megemelték a víztisztítási költségeket és ugyanakkor megszűnt, vagy lényegesen csökkent a vízi élőhelyek üdülési és ökológiai értéke.