Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

3. füzet - Philipp István: Az árvízvédelmi földművek viselkedése

474 Philipp István tak. Az ártéri gazdálkodás hagyományai a lakosság számottevő megfogyatkozásával feledésbe mentek. A XVIII. század közepétől a bekövetkezett társadalmi, gazdasági korszakváltáshoz kapcsolódva megjelenik és felerősödik a piacra történő termelés iránti igény, aminek a vizenyős területek lecsapolása és az ármentesítés nélkülözhetetlen feltétele. Ezidöben már műszaki meggondolások alapján is épültek védtöltések. 1815-ben felállították az Országos Építési Igazgatóságot, amely árvízvédelmi és folyamszabályozási munkákat végzett, felméréseket és terveket készített. 1840-ig a Duna völgyében 464 km, a Tisza völgyében 327 km árvédelmi töltés épült meg. Az 1840 évi IV. t.c. alapján a folyamszabályozást az állam, az árvízmentesitési és lecsapolási munkákat az érdekeltek költségére végezték. 1850-ben 1300 km töltéshossz épült ki és azt követően az 1910-es évekig 10 évente mintegy 100 km-rel nőtt a kiépített töltéshossz. A trianoni békekötés utáni Magyarországon mintegy 3360 km kiépített védtöltés maradt és az 1948-as államosításig további, mintegy 500 km védtöltés épült. Jelenleg mintegy 4200 km az árvízvédelmi védvonalak hossza, melyből mintegy 3910 km a földmű, a többi árvédelmi fal és magaspart. 1. A töltések szivárgása Az árvízmentesítés őskorában minden tudományos vagy egyéb megfontolás nélkül, — az egyes helyi érdekeltségek — a nyitott ártéren szétterülő — azért alacsony — árhullámok magasságát kissé meghaladó koronaszintű védtöltéseket építettek kezdetben karos, majd talicskás munkával, közvetlen a töltés mellett nyitott anyaggödrökből (Philipp 1999). A vízrendezési (vízgyüjtörendezés, folyamszabályozás és töltésezés) munkák, valamint a művelési ág változás, erdőirtás, stb. következtében folyamatosan nőttek az árvízi vízhozamok, csökkent a lefolyási idő és az árhullámok magassága fokozatosan és jelentősen nőtt. Ennek eredményeképpen nemcsak a töltések hosszát, hanem azok keresztszelvényét is fokozatosan növelni kellett, hogy az árvizek magasságának növekedésével lépést tartsanak, illetve azt kövesse a védvonalak védőképessége. A jelenlegi keresztszelvények 5—10 szelvénybővítés folytán alakultak ki. A korábban épült töltésrész és az eredeti terep közti gyeptakaró korhadásából kialakuló jobb vízvezető réteg mellett, a régi töltést borító gyep is újabb vízvezetö réteget, vagy rétegeket alkotott, így jött létre a talpszivárgás és a rétegszivárgás jelensége (Philipp 1999). Az árvízvédelmi töltések tervezésnél — eleinte elsősorban a tapasztalat — tehát a töltések árvíz alatti viselkedése adott útmutatást. A szétterülő árhullámok következtében (alacsony árvízszint, hosszú levonulási idő) az alacsony, kis talpszélességű töltések a hosszú elhúzódó árvízi terhelés hatására minden bizonnyal teljesen átáztak és valószínűleg egy permanens szivárgás alakult ki bennük. Ezzel szemben az altalajban jelentéktelen volt a szivárgás, így a buzgárosodás és az ezzel összefüggő hidraulikus talaj törés veszélye jelentéktelen lehetett. Az átázott hullámtéri töltésrézsű hosszú ideig volt kitéve a hullámverés hatásának, ezért ezek rézsűhajlása már a régmúlt időben is