Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

2. füzet - Takács Károly: Árpádkori csatornarendszerek

282 Takács Károly nyos területeinek a XVIII. századból megismerhető környezeti képe egy korábbi vizügyi rendszer pusztulása utáni állapotnak tekinthető. Az ezer év előtti nagyszabású vízügyi munkálatok által létrejött (vagy inkább létrehozott) tájviszonyok rekonstruálása a jövő egyik nagyon fontos feladata lesz. A kérdés magától értetődően nem pusztán környezeti szempontból értékelhető, értékelendő. Csatornahálózatok létezése magasszintü társadalmi szerveződést, viszonylag nagy népsűrűséget és prosperáló gazdálkodási rendszert (rendszereket) feltételez. Erre vonatkozóan számos történelmi példát lehetne idézni, de talán nem szükséges.Rögtön felvetődik, hogy van-e adatunk Magyarországon a vizsgált időszakban magasfokú társadalmi szervezettségre, illetve megfigyelhetők-e egy vízügyi szisztéma nyomai a gazdálkodás rendszerében és eredményességében. Válaszunk egyértelmű: igen (Takács 2000). Levéltári források bizonyítják, hogy a XI-XII. század folyamán Magyarország lakosságának túlnyomó többsége jelentős mértékű közmunkára volt kötelezve, melyek közül az egyik „árkok", azaz csatornák ásása volt. Ezek az adatok már önmagukban szervezett vízépítésekre utalnak, a források azonban ennél többet is elárulnak: felfedik előttünk a szerveződés formáit és kereteit. A korszakban meghatározó jelentősége volt a királyi birtokok túlsúlyának, amely az egész államszervezet alapját képezte. A megyék területének nagyobb részét lefedő várbirtokokra és udvari birtokokra épült fel az erősen hierarchizált várszervezet és udvari szervezet, amely az ott élő népelemeket fogta össze. A vár-és udvari népek tizedekbe (decurionatus) és századokba (centurionatus) szervezve éltek, elöljáróik a tizedesek (decurio) és a századosok (centurio) voltak. Ezek felett, illetve mellett még számos egyéb tisztségviselőt említenek a források. A hierarchia élén állt az ispán és helyettese az udvarispán. A tized-és századszervezeteknek az adóztatásban, igazságszolgáltatásban és nem utolsósorban a közmunkák megszervezésében volt szerepe. Ezek a hierarchikus intézmények a társadalom és vele az országterület nagyobb részét átfogták. Nyilvánvaló, hogy a századokba nem szervezett népek, tehát a világi és egyházi birtokokon élők is ezen szervezetek irányításával végezték közmunkájukat (

Lederer 1959, Molnár 1959, Györffy 1973, Szűcs 1981, Bella 1983, Zsoldos 1999). Mindezekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ha valamikor adottak voltak a társadalmi feltételek vízügyi szisztémák létrehozatalára, akkor az éppen az Árpád-kor korai szakasza. A XIII. század folyamán a királyi birtokok eladományozása folytán az említett hierarchikus szervezetek szétestek és létrejött a középkor „klasszikus" világa a maga szétaprózott birtokstruktúrájával és ennek megfelelően szétaprózott társadalmi képleteivel, az egyéni érdekek túlsúlyával. A helyzet a modem, újkori államrend létrejöttével sem változott meg egy csapásra. A XIII. századtól egészen a XIX. század közepéig nem látunk olyan szervezeteket Magyarországon, amelyek keretében nagyobb földrajzi egységekben, összehangolt vízügyi munkálatokat lehetett volna végezni, s ilyenekről egyre bővülő forrásaink sem szólnak. Messze, vagyunk ma még attól, hogy kész, kialakult elképzeléseket fogalmazzunk meg a Kárpát-medence kora középkori vízügyi rendszeréről. Hosszú évek, évtizedek beható, interdiszciplináris kutatásai vezethetnek csak el bennünket a csatornarendszerek létrejöttének, pontos működésének, társadalmi közegének és pusztulásának rekonstruálásához. A munka annál is inkább sürgető, mivel ennek során nem csupán új történelmi