Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

2. füzet - Takács Károly: Árpádkori csatornarendszerek

Árpád-kori csatornarendszerek kutatásának eredményei 277 nem sikerült megtalálni. A kis kettős árkok betorkollásánál viszont megtaláltuk csőátereszek helyét, amelyek a hármas csatorna szélső medrébe voltak fektetve. A csőátereszeket a kettős árkok töltéseivel szemben földdel betemették és itt nyilvánvalóan nyitni-zárni lehetett a szélső medret. Ez a megoldás lehetővé tette a kettős árkok által közrezárt területrészek egymástól független elárasztását és lecsapolását. A hármas csatorna töltését minden területrésznél két ponton a víz kiengedésére szolgáló csőátereszekkel törték át. Ezek az átereszek nagyjából a felszínnel egy szintben vannak és nem merőlegesen, hanem rézsút, egymással párhuzamosan metszik át a nagy csatorna töltését. Az összes mezőnél megtalálható átereszek egyértelműen mutatják, hogy az egyes területrészekre valóban egymástól függetlenül lehetett a vizet kiengedni és azokat lecsapolni. A víz mozgása tehát a következő: a hármas csatorna középső medrében magas szinten folyó vizet az éppen kívánt területegységnél az átereszek segítségével a szélső mederbe engedték. A víz rajta keresztül bejutott a területegység két szélén futó medrekbe (kettős csatornák egy-egy medre), ezeken keresztül pedig az öntözendő felületre. A területegységet 0,8(M),90 méterig áraszthatták el, ezen felül a víz—a kettős árkok töltésein keresztül — már átjutott a szomszédos sávokba. A felesleges vízmennyiséget a kettős csatornák medrei és a hármas csatorna szélső medre vezette le a középső töltésezett mederbe, miután ott a vízszint már alábbszállt. További kutatásoknak kell kideríteni, hogy az átereszeket milyen módon zárták el. Az is a megoldandó problémák közé tartozik, vajon valóban árasztást, vagy csak árasztást alkalmaztak-e, mivel a bemutatott technikai megoldások és a vizsgált terület többé-kevésbé egyenletes felszíne más felszíni öntözési eljárást (csörgedeztető, barázdás-áztató) is lehetővé tettek. Ezzel szoros összefüggésben fényt kell deríteni arra is, hogy milyen müvelés folyt itt egykor. Erre vonatkozóan információval szolgálhat a kettős csatornák sűrűsödése és ritkulása. Látható, hogy helyenként keskeny, míg másutt szélesebb mezőket kerítenek, ami nyilván az egyes mezőkben folyt müveléssel függ össze. A terület egykori és mai csatornahálózata közötti sürüségbeli különbség természetes, hiszen a modern kori csatornák ezen a területen szinte kizárólag belvíz-levezetésre szolgálnak, amely nem igényel sok csatornát. Ha azonban nem egyszerűen lecsapolni, hanem vizet odavezetni is akarunk (öntözés, tógazdálkodás céljából), sokkal összetettebb és egyben sűrűbb rendszerre van szükségünk. Erre vonatkozóan jó példát jelentenek a mai öntözőrendszerek, ahol állandó és ideiglenes csatornák tömkelegével találkozhat a szemlélő. Nem véletlen az sem, hogy hasonló csatornákat mai öntözőtelepeinken találunk. Az öntözőcsatornák többsége már eleve töltéssel van ellátva, hiszen a környezetüknél többnyire magasabban vezetik a vizet. Emellett nagyon sokszor a töltések külső oldalán két további kisebb árokkal, ún. szivárgócsatorna található a töltésen átszivárgó víz összegyűjtésére és levezetésére. Ugyanilyen hármas szerkezetű csatornák (a vízügyi szakirodalom ezeket természetesen nem így nevezi) szolgálnak egyes alföldi körtöltéses halastavak tápcsatornáiként, ahol ezt a szerkezeti formát megintcsak a környező felszínnél magasabb szinten történő vízvezetés indokolja (Kovács 1968, Szalai 1989).